Az első csók

Bizony, valaha nem kellett ilyet

álmodnom, hogy a párna nyugtot adjon

s társaim hulltán ne legyek ijedt,

mint gyomlálás után a megmaradt gyom, –

mikor mégis kis kamaszként, ki siet,

nehogy a víg sétáról elmaradjon,

fütyörésztem és rugtam a rögöt

s Ilonka várt a kertkapú mögött.

...Húsos gallyakról csöpögött az illat,

csilingoltak a fán a levelek.

Itt az idő, a titkok titka nyilhat!

Szörcsögve tört fel vágyam, mint meleg

vérbuggyanás, mikor a mellbe nyil hat

s azt hittem, roppant terhet emelek

s görnyedtem, mint virág, ha himporos had,

méhek súlyától csaknem földre roskad.

Te építő és romboló elem,

mely nélkül létünk tája puszta, téli,

Petőfi álma, első szerelem,

ki tudna rólad méltókép beszélni?

Hiába hangolom és szerelem

a lantot, földi hang ki nem beszéli

azt a fájdító, boldog muzsikát,

mi akkor, egyszer bennem muzsikált.

Pucér, pelyhedző lánykatest lubickol

a szív tavában és a vér locsog,

kagylószín lábujjával szembeprickol

s félálomba szűz hónaljpamacsok

csiklandják orromat és számat is, hol

nagyhirtelen most meggyullad a csók,

meggyullad pirosan, perzselve lángol,

– szeretnék kiszaladni a világból.

Kirohanni s a csillagok között

zokogva futni, izzadtan, bolondul,

míg kergetnek batisztba öltözött

angyalkák s valamennyi csókot koldul

s az Isten rázza tűzből ötvözött

kolompját és az csengve-bongva kondul.

Csillag szikrázik, angyalcsók ragyog

s menny, föld azt zengi: Szerelmes vagyok!

Ti kisfiúk, ti nyurguló palánták,

kikben az első csókvágy sistereg!

Ha tudnátok, a férfit mire szánták

gonosz, fenekvő asszony-istenek

s hogy alszanak ki sorra mind a lámpák,

a férfiszívek és csak füst remeg

s korom komorlik tovalebegőben

fölöttük a borzongó levegőben.

A nedvesrűgyű első vágyban is

ott szunnyad már a szúrós férfipálya

termése, érett szerelmünk hamis,

zöldmérgű magva, dancs tragédiája,

mely – mondjam-é? – most négy év mulva is

belémmarcangol, ujjaimba vájja

tüskéit s mindent újra felszakít,

mit oly anyásan heggesztett a hit.

Egy drága nő, egy asszony, kit szerettem!

Fák sírjatok, virágok sírjatok!

Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem?

Füvek ti, sírjon minden sarjatok,

füvek, akiken ágyamat vetettem

s ahol most már egyedül alhatok!

Könnyfürdőben szépüljön égi lénye

s haljon meg egy nagy szerelem regénye.

Nem jajgatás ez, sajgó szisszenet,

te sírsz csak, véső, aki lassan vésel,

készül az emlék, végső izenet,

fontolt írás, mit késem kőbe présel:

Áldás lobogjon a feje felett

hideg sugárral, égszín feledéssel,

áldott legyen a csókja mással is,

áldott legyen haló porában is!

S te költő, kit a bú mindegyre átvonz

a zord jelenbe, – mondd versed tovább!

Térj vissza csak a régi délutánhoz,

melyen piros pipacs, kék szarkaláb

közt csábított és vont egy napsugár-bronz

leányhaj, egy kis kéz, egy karcsu láb,

egy száj, mely rizsfogakkal ajkát rágja

s a zsenge vágy, e rózsaszínű máglya.

A fecskét, hogy a romló kert felett

merre röpüljön, ki tanítja arra?

Ki tanítja meg fújni a szelet?

Ki tanítja a felleget viharra?

Ki mondja meg, mikor van kikelet

s bonthatja bolyhos bársonyát a barka?

Ó, van jeles, nagy tudomány, amit

tudunk, noha rá senki sem tanít.

Míg nyugton alszik a gyanútlan elme,

nem sejtve, hogy mi nagy baj várható,

súnyin közelg az érés gerjedelme,

a macskaléptű, orv, gyujtogató

s a szikrát odalopja őkigyelme,

ahol a tűzvész könnyen gyujtható:

a fiatal test fülledt forradalma

füstölve lobban lángra, mint a szalma.

...Ülünk egy bodros körtefa alatt.

Agyamra mintha téboly gőze szállna.

A félkezem derekára szalad,

másik hajába túr... Riad, kiválna

karom közül, de nem tud... Pillanat...

ajkamon ajka, két kis nedves málna...

Mint gyom közül cikkázó csöpp gyik, oly

fürgén siklik ki száján a sikoly.

Talpraszökik. Izzó parázs a képe

s arcomra ken egy csattanó pofont.

Nem bánja, hogy a szoknyájába tép-e

a parti sűrü, melybe beleront,

csak fut, bukdácsol, nyargal a sötétbe.

Hátát ugrálva verdesi befont

két varkocsa. Én meg csak állok, állok

a fényben és rekedten kiabálok.

– Ilonka, állj meg! Ott folyik a víz,

vigyázz! Vigyázz! – de nem jön semmi válasz.

Nyelvemen csípős, furcsa málna-íz,

ínyem cukortól sűrű mézet nyálaz,

szemem párás, homlokom csupa víz,

szívem kalimpál és inamba száll az

első mámor, a fájó, reszketeg,

s már hallgatok és némán reszketek...

Elindulok kutatni nagysokára

a szökevényt. De léptem tántorog.

Megvan! – A parti pázsit pamlagára

dőlten piheg és sír és hánytorog.

A gyűrött kis fehér batisztruhára

gallyakon átszűrt, sárga láng csorog.

Kerülgetem lopódzva, lassan, lassan

s melléguggolok, hogy megsímogassam.

– Hallod, ne bőgj! – kezdem, de meghatott

vagyok én is. – Ne bőgj, hisz semmi baj sincs. –

Még csuklik és szipog ötöt-hatot,

majd fölveti szemét. Egy kósza hajtincs

hull kis pufók, könnyekkel maszatolt

képére és: – A gyermek – mondja, – nagy kincs,

de szörnyű, hogy törvénytelen legyen.

Most már muszáj, hogy engem elvegyen.

– Miféle gyermek? – kérdezem riadtan.

Halkan szól, mintha bűnről vallana:

– Ha meghalnék, se volna kár miattam,

mert a lányoknak (mondta nagymama,)

gyerekük lesz, ha férfi csókja csattan

szájukra... mint az én szájamra ma... –

S szemének újra megered a nedve

s zokog, arcát tenyerébe temetve.

Hallom, hogy kuncog és vihog a nap

s ahogy vigyordul, úgy süt egyre jobban,

a vén Szamos kaján kacajra kap,

kövér hulláma pukkadozva csobban

s víg pacskolással a hasára csap,

a nagy természet hahotába robban,

ezer madár csivog, kacag ezen

s kacagok én is, – szinte könnyezem.

Titkos, komoly magyarázatba kezdek,

hogy megvígasztaljam a kis csacsit

s roppant meggyőző szemeket meresztek.

– No, nem haragszol? Adj hamar pacsit! –

Sokáig bámul, kuporodva veszteg,

majd búgva fölnevet és rámkacsint.

– Bizistók – kérdezi mellemre bujva –

nincs semmi baj? Akkor csókolj meg újra!