AZ ELSŐ DAL

Kit a dal istene

Szent csókjával füröszt,

Első vagyok, hazám,

Színházad népe közt.

Zengjen tehát a lant!

S legelső énekem,

Pályámnak társai,

Tinéktek szentelem.

Az érzet kútfeje

A dagadó kebel;

Dalomnak hangjai

Onnan szakadtak el.

S mint szívnek gyermeki

A szívbe vágynak ők;

Engedjétek nekik

Honokba menniök. - -

Ki a müvészet e

Szent templomába lép,

Az, illő, hogy legyen

Főben, kebelben ép;

Az elme éjjele

S a megromlott kebel

E fának ágain

Gyümölcsöt nem nevel.

Két csillag sugara

Derengje át egünk:

Hon és erény legyen

E két csillag nekünk.

Nem kell a színpadot

Tekinteni csak úgy,

Mint hol mindennapi

Kenyérhez nyílik út;

A színpad célja nagy,

A színpad célja szent:

Ez a szív parlagán

Erkölcsöt fejt, teremt.

Azért érzelmeink

Gyulassza tiszta tűz,

Mely minden szennyet a

Kebelből számkiűz;

Mert várni lehet-e,

Hogy romlott föld alatt

A mag termő legyen

Gazdag kalászokat?

Föl hát! és míg a szem

Csak egy sugárt lövel,

Előle a magas,

Szent cél ne vesszen el.

S ha ez lesz életünk:

Édes jutalmat ad

A hon áldó szava

S a nyúgodt öntudat.