AZ ELSŐ LOPÁS

„Ki ruházta fel a mezők liliomát?

Ki visel hű gondot az égi madárra?

Útlan bujdosónak ki vezérli nyomát?

Kit nevez atyjának az atyátlan árva?

Él még a jó Isten! ő engem is szeret:

Megadja, ha kérem, a mai kenyeret.”

Gazdag Imre szólt így, aki e név mellé

Egy járomszeget se’ örökölt apjátul;

Nemes ember volt az, mindenét elperlé:

Húzza be az ajtót majd valaki hátul,

Ez volt az öregnek a szava járása;

Perlett is, ivott is; - a fia, ám lássa!

És szilaj tulokként nőtt volna fel Imre,

Ha szerető szívü édes anyja nincsen:

Az kapatta jókor isten-félelemre,

Hogy a puha földbe olyan magot hintsen,

Melyet a hév nem bánt, az eső el nem mos,

Melynek aratása mindenkor bizonyos.

Még fülében kongott a harang Imrének

Mely az anyja mellé apját elkisérte,

Még lelkében zengett a halottas ének:

Már felpattant a dob: „ki ád többet érte?”

És alig oszlott el a bús gyülekezet:

Nevetkélve, vígan, másik gyülekezett.

Semmi nélkül maradt Imre, mint az ujja,

Mert azért a törvény törvény, hogy nem enged;

Hej! ez egy szót: másé, nehezen tanulja,

Nehezen felejti az édes mienk-et;

Más kaszálja rétjét, földjét más takarja;

Elfordul, ha ott jár, nem is nézhet arra.

Benyelé az ős per amit csak talála,

Megmaradt a vén ház, a nagy ronda telek,

Édes jó anyjáról ez a birtok álla,

Nem bántá a törvény, de igen a szelek!

Őszre kelvén, gazzal, kóróval befedte,

Uj boron a szép lyányt belé is vezette.

Tizenhét esztendős mult a gazda épen,

Tizennégy az anyjok, kendernyövés óta:

Ilyen egy házaspár összeillik szépen,

Nem más húron pendül a kétféle nóta:

Mert a világtalan s az ő vak vezére

Mit tudjon egymásnak vetni a szemére?

Jól teszi ha olvas, aki ráér, könyvet:

Imre is jól tette, de ő mindig ráért,

Dereka megfájul, ha egy kissé görnyed,

Nem is nagyon él-hal kaszáért, kapáért:

Sanyarú élet az, egy darab kenyéren:

Meleg is van nyáron, hideg is van télen.

Kinyilott az idő: az égi madárnak

Erdőben, mezőben dús asztal terűle:

De nem úgy ám, bezzeg, a fiatal párnak!

Betevő falat is szűken van körűle;

Liliom’ köntösét meghozá a tavasz:

A menyecske száján örökös a panasz;

Hogy ő már az utcán végig menni sem mer,

Ünneplő ruháit viselőbe fogja;

Hogy ujjal mutat már őrá minden ember:

Ni! a régi kendő, a lyánykori szoknya;

Nemes asszony volna: mennyire szégyenli!

Az Isten házába sem tud ő már menni.

Egy tehén, fiastul, meg egy kapa szőlő,

Ennyi gazdaság volt, ennyit hoza Márta,

Elébb a tehenet önté fel az őrlő,

Majd a szölőcskét is a malom lejárta.

Most napszámba menjen? azt nem szokta Imre,

Ha birná se’ tenné, csúfra, szégyenszemre.

Körül-körűlnézte szegény háza-táját;

Egy rozzant nagy fészer volt még az udvaron:

Elbontá, eladta köveit és fáját,

Minek az ól, ha nincs semmiféle barom?

S minek a nagy udvar? elég volna fele:

Kicsi helyt megfordúl már az ő szekere.

Megevé az udvart körül, mint egy lángost,

(A szomszédok olcsón jutottak hozzája);

Önnön lakóházát is megkezdi mármost,

Annak is van egy-két heverő szobája;

Mint kazal szénának, eladá a végit:

Keresi a téglát amely ember épit.

Így eszi hajlékát az a féreg, melynek

Eledele torma, a háza is torma.

De hamar elfogyott csekély ára ennek,

Gondolkozik Imre, hogy mi van még sorba?

Könnyü kitalálni: fele-ház még ott van:

De neje várandós minden pillanatban.

Feje fölűl mármost a tetőt eladja?

Ezt ily állapottal a pogány se’ tenné.

Hánykódik erősen szive indulatja,

Gondjai füződnek véges-végtelenné;

Tiz-húsz koma csak kell, úgy illik, hiába!

S talpa fáradságát megveszi a bába.

Aztán a betegnek egy jó ízü falat,

Üres kamarához e’ sem utolsó gond;

Egy üveg pálinka, mindig feje alatt,

Erősödik attól... (hiszi ám a bolond!):

Mindezeket Imre megfontolva bölcsen,

Megindult, hogy a pénzt majd felkéri kölcsön.

De nem akadt ember, ki megemberelje,

Bár ajánlá, hogy tud irni jó levelet;

„Ha tegnap jött volna!... Jőjön őszre kelve...

Mért nem áll cselédnek?...” Ez volt a felelet.

Azt se’ bánná, ugymond, ha dolog fejében...

Adtak jó tanácsot; megköszönte szépen.

Nagy vásárra készült mind a világ mostan,

Kiki hazahajtá tinaját, üszőjét,

Hogy eladja holnap a szomszéd városban,

A feletlen ökröt, a felhízott sőrét;

Egyedűl Imrének nincs egy árva borja:

Mégis az a vásár neki legfőbb gondja.

Hazajött a csorda, elfekütt a pásztor;

Imre is lenyugvék a háza tövében;

Imádkozott volna, mindig tudta másszor,

Most elakadt benne a kellő-középen;

El-elmondta félig, meg-meg ujrakezdte,

Mint amely tanúlón kifogott a lecke.

Kínálgatja szemét, de nem kell az álom,

Minden legkisebb neszt; moccanást megérez:

Majd pók száll arcára láthatatlan szálon,

Majd egy dallos szúnyog téved a füléhez,

S hallik a szomszédból (sövényen át hallja)

Barmok kérődzése, lefekvő sohajja.

Darabos felhők közt bujkál a hold fénye,

Elő-előbukkan, majd fellegbe gázol:

Imrének is úgy tesz jó s rossz érzeménye,

Nagy kisértet néki az a szomszéd jászol;

Holdvilág elbúvik sűrü fellegen tul:

Imre fölkél lassan... Imre lopni indul.

Nézzétek a tolvajt: ahol megy, ahol megy!

Karimás kalapját a szemére húzta,

Azt gondolja, látszik homlokán a bünjegy

És hogy lesben fekszik kétfelől az utca,

És, amint hevernek a sötétlő házak,

Meg-megriad olykor, mintha mozdulnának.

Megyen öt-hat lépést, ujra visszafordul,

Minden kapuzugban lát valami rémet;

Ha! most jőnek, jőnek: az ajtó csikordul...

Nem, csak a szél lógáz egy sovány kútgémet.

Világos az utca, sötét a sikátor:

Rossz lelkiösméret egyiken se’ bátor.

S amint elcsapódnék egy homályos közön,

Ruháját valaki visszarántja hátul,

Szaladna, de nem bír: ijedtében köszön,

Csakhogy szabadulhat a kihajló fátul.

Ne menj tovább Imre! bizony a fa gallya

Nem azért fogott meg, hogy veszted akarja.

De Imre tovább megy, és az utca torkán

Ugy rémlik, utána lopódzott valaki:

Önárnyéka volt az, mert egy felhő sarkán

A hold fénye épen akkor pillanta ki, -

De alig nézett ki, azonnal megbánta,

Szemére azonnal vastag felhőt ránta.

S megeredt a zápor. Sűrü zuhogással

Vesszőzte keményen a lombos akácot.

A fa mellett Imre nagy szivdobogással

Leskelődött elébb, azután bemászott,

Kinyitá belül a sövénykapu felét;

S markába szorítá fokosának nyelét.

Egy öreg ősz ember volt a házigazda,

Házőrzeni hagyták sirba szállt cselédi;

Vékony vacsoráját egy tehén meghozta,

Nem sok kelle már, de mégis kelle néki.

E tudva, fokosát megszorítá Imre:

Szabad ütni, úgymond, önnön védelemre.

És talán ütött is volna bolond ésszel...

Imre, Imre! ha most a gazda kilépne,

Álmosan, ősz hajjal, üres, puszta kézzel:

Ifiú karodat reá emelnéd-e?...

Nem felelek róla, mit, mit nem csinálnál:

Olyan a bűn! nagyobb fiat szűl magánál.

Egy szó annyi, mint száz: kevés idő mulva

Saját udvarán volt az üszővel Imre,

Nagy lélekzetet vőn, nekibátorula,

Szája pedig ráment egy hála-isten-re:

Csak midőn kiejté az Isten szót ajka,

Akkor ütődött meg, gondolkozván rajta.

Nem azt gondolá ő, hogy majd ráismernek,

Noha egész falu ott lesz a vásáron;

Nem is azt, hogy reggel friss nyomára lelnek,

Bár az is meglátszik az éjjeli sáron;

Vén tolvaj meghányja elejét, mint végét:

Ő elébbre teszi lelke üdvösségét.

Érzi, hogy csömör van az ő udvarában:

Akárhogy, akármint, ki kell annak menni!

Még nem volna késő - gondolja magában -

Megbánással a bűnt jóvá lehet tenni.

Alig született meg ez a gondolatja:

A lopott jószágot visszafelé hajtja.

De megjárta bezzeg. Most fogák a tetten

Valamely kerűlők, a helység cselédi.

Hazudnia kell itt - gondolá ijedten -

Mert az igazmondás soha meg nem védi:

„Bitangjába’ lelte, gazdájához hajtja,

Az Isten előtt is ő csak ezt mondhatja.”

Az isten előtt?... a mindentudó higgye?...

Még az éji őr is kételkedik benne.

Másnap előfogta a vármegye tisztje

S úgy megvallatá, hogy fele is sok lenne:

De Imre csak abban veti meg a lábát,

Hogy bitangul lelte más ember jószágát.

„Eh!” kiált a biró - „azt én kötve hiszem;

Vagy te hazudsz, fiam, vagy a lábad nyoma,

Mely egyik udvarból a másikba viszen;

A kapu, sem nyílott magától ki soha.”

Imre látta ebből, hogy sarutalpának

Nagyobb hitele van, mintsem a szavának.

Most előbeszélte bűnbánó szavakkal,

Mikép orozá el, s hogyan hajtá vissza.

„Hát bolond vagyok én?” kiáltott haraggal

A biró, „vagy ittas, ki eszét megissza?

Vasat neki, láncot!... majd az ördög higye,

Hogy a tolvaj, amit ellop, visszavigye!”

Minek mondjam tovább? tudjuk már a többit, -

Szomorú ezentul szegény Imre sorsa:

Lakozván penészes börtönnek az öblit,

Csúszó-mászó féreg kenyeres pajtása;

Szellő oda nem száll, napfény oda nem hat,

Csak a bolthajtásról csepeg bűzös harmat.

Betevő falatját fojtó könnyel észi,

Hideglelős vízzel ingerli a szomját,

Rothadt a levegő, melyet ajkán bészí,

És rothadt beszédek sértik füledobját:

Mert nem egyedül van: ott az egész megye

Régen összeseprett salakja, szemetje.

Tolvajok, zsiványok, - kik rátarti kénnyel

Zörgetik a rabság nehéz sarkantyúját;

Dicsekesznek holmi balkörmű erénnyel,

A lopást, a rablást tanítják, tanulják;

S fiatal embernek, aki odatéved,

Arcáról letörlik a piros szemérmet.

Vén gazemberek, kik fényesre koptatták

A bilincset, s most már gyönyörködnek benne. -

Ezek a tanítást mindennap kiadták

Imrének is, hogyha valamire menne:

Oly nehéz betűkből ez a lecke álla,

Hogy Imrének borzadt minden haja-szála.

Azt irják mesében egy királyné felől,

Hogy, amit nappal szőtt, éjszaka fölfejté.

Imre is úgy kezdte mindennap legelől

A tanúlást, - éjjel mindig elfelejté;

Mert, ha lidérc álom a többit megnyomta,

Szép imádságait sorra mind elmondta.

Istenéhez tért ő; vagy magába szállott,

És, mig durva padján várta, hogy a hajnal

Néki is juttasson egy parányi álmot:

El-eltépelődék a világi bajjal.

Tenger baja addig hányta és vetette,

Míg kifáradt lelkét álomba rengette.

Az asszony miatt is temérdek a gondja:

Felőle csak egyszer hoztak üzenetet,

Hogy nem él a gyermek, halálán az anyja,

Fia elébb meghalt, azután született.

„Beh jól járt szegényke!” - Imre búsan szóla,

„Beh jól járt... csak egyszer élve láttam volna!”

Egyszer megláthatni... halálnak sem adni...

Fölnevelni szépen... gyönyörködni benne...

Mi haszna! mi haszna. - Bolondság siratni:

Szegényke! hisz’ úgyis világ csúfja lenne.

„Tolvaj volt az apja, tolvaj fészekbe nőtt -”

Meg lenne gyalázva Isten, ember előtt.

„Ember előtt igen” - monda Imre bátran,

„De nem az előtt, ki a szivet vizsgálja!

Ha gonoszul tettem, igazán megbántam,

A megtérő juhot befogadja nyája;

Becsületem is még talán visszatérül:

Vagy, ha már égnem kell, ne magam tüzérül!

„Vagy, ha már égnem kell gyalázat tüzében,

Ne öntsek ezentul magam arra olajt;

Ám maradjak tolvaj a világ szemében,

Csak a magam lelke ne kiáltson tolvajt!”

Ez vala Imrének erős föltétele;

Szinte könnyült a vas kezén lábán vele.

Beteg gyógyulását, rab szabadulását,

Nem hiába mondják, hogy nehezen várja;

Imre is ugy várta esztendő mulását,

Nehéz esztendő volt, de csak leszolgálta;

Megszűré a fogság: halovány, szintelen,

Mint idétlen zöldség, mely pincékbe’ terem.

Tömlöce falától végre búcsut vévén,

Haza ért egy este önnön udvarába,

Nem fogadja senki; nem füstöl a kémény,

Elébe kutyája sem fut farkcsóválva;

Nem barátságos láng, - ijesztő sötétség

Néz ki a pitvarból: Imrét öli kétség.

Benyit a pitvarba, majd a kis szobába;

Ki az? kérdi egy hang, mintha sirbol jőne;

Nem soká egy mécsnek halovány világa

Odasüt az ágyra, holott fekszik nője.

Fekszik egy év óta, sem élvén, sem halván,

Isten nyomorékja: kemény hideg szalmán.

Jó, hogy ád az Isten könyörülő szívet

Aki meg tud esni irgalomból, ingyen:

A beteg ágyához is mindennap tévedt

Egy vigasztaló szó, hogy maga ne légyen;

Étellel is tartják, - de százszor több ennél,

Hogy reményt tápláltak a reménytelennél.

Sok epesztő gonddal, sanyarú munkával

Éli mostan Imre a földi világot;

Csüggedező lelke birkozik magával,

Elcsigázott teste könnyez izzadtságot;

Napja nem vidulás, éje nem pihenés:

Öröme, ha van is, az az öröm kevés.

Beteg ápolását bizni kelle másra,

Egész héten átal ő hozzá nem láthat:

Ő maga a földet irtja, töri, ássa,

Tüskével, bokorral ví nehéz csatákat;

Mert legelőbb is egy irtásföldet bérle.

Sok orcaveríték - nem pénz annak bére.

Eladá a telket, a nemesi házat,

Gunyhót raka földjén, sárbul, mint a fecske,

Nem palástolá mész oldalán a mázat,

Födeléül helyben termett a gaz, tüske;

Nem örökre épült: öt, hat esztendőre:

Annyi állandóság sem néz ki belőle.

Hajnalhasadástol késő éjszakáig

Imre a kemény föld durva kérgit vájja,

Néha egy tuskóval birkozván sokáig,

Mely az utját sokszor naphosszan elállja;

Néha a gyökeret, amint széjjelszalad,

Kergetvén kapája, messze, a föld alatt.

Tüske, tövis tépi, vad venyige vérzi,

Ág akadoz arcán, bojtorján beléköt;

Délben a rekedt nap fojtó hevét érzi,

Hűs hajnalban hullat fagyos veritéket;

Sokszor a hideg hold éjjeli sugára

Csodálkozva néz le a késő munkára.

De ha nehéz munka testét legörbeszti,

Fölemeli lelkét egy magasztos ének,

Mellyel bizodalmát táplálja, éleszti,

Könyörög s hálát ad a jó Istenének;

Munkája is halad, jobban mintsem várta,

Bizvást néz előre, örömmel néz hátra.

Minden talpalatnyi tiszta földet használ,

Mit kiváj a tövis körme közül bajjal;

Hol egyéb se’ termett istenverte gaznál,

Most tengeri diszlik, selyemszőke hajjal;

Nő a karcsu kender, vígan köt a dinnye,

Pénzt fog abból látni a gazda erszénye.

Erejét, munkáját megáldotta Isten,

Másik évben egy pár igavonót ragaszt;

Dolgozván sükerrel, dolgozik édesden,

A nagy tábla földbe már ekét is akaszt;

Habzik a zöld vetés, ha szellő ingatja.

Messze futhat benne fürjek pitypalatyja.

Az asszony is épül. - Nem kuruzsló, bába,

De kitanult orvos tette rája kezét.

Mert való hogy Isten adott fűbe-fába

Gyógyitó erőt, ez helyes példabeszéd:

Nem is kételkedett Imre fűbe-fába,

Csak a vén banyáknak a tudományába’.

De nem írom tovább élete folyását,

Ki magán segíte, megsegíté Isten:

Visszaadá neki szerető jó társát,

Sokra ment magában, többre mentek ketten:

Évrül-évre mindig gyarapult a vagyon,

Az is lett idővel, hogy kire maradjon.

Ezt a történetet, még gyerek-koromban,

Egy öreg ősz ember beszélette nékem;

Nyájas, piros arca most is előttem van,

Jó gazdának tarták az egész környéken;

Isten háza mellett volt egy szép új háza,

Mind a két hajlékra holtig ő vigyáza.

Sokszor a kis padhoz mellé gyűltek este

Gyermeki, szomszédi, sőt az egész utca,

Ajakárul a szót minden ember leste,

Várta, hogy mozdúljon hófehér bajusza; -

Hol a szent írásból vette ő példáit,

Hol a magyaroknak beszélte királyit.

Mikor ezt elmondá, amit én leírtam,

Egymásra tekinte számos hallgatója;

Gyermek-ember lévén a nagyobb rész ottan,

Az öreg gazdához álmélkodva szóla:

„Nem hinné az ember, ha kelmedet látja

Hogy valaha lopott, édes Imre bátya!”