AZ ELSÜLLYEDT UTAK

Hívott a titkok nagy mezője,

Kellette magát száz sima út

És én legényesen, dalolva

Csaptam mögöttem be a kaput.

Valamennyi út fölfelé tört,

Ragyogón és virágba veszőn

S én feledtem a csendes udvart,

Rohantam részegen a mezőn.

Rohantam dalosan s vakultan,

Befogtak új, csodás illatok

S száz út végén nem vettem észre,

Hogy már minden utam elhagyott.

Sehol, sehol a régi hajlék,

Ködbe és éjszakába borult

Rét, út, virág, illat és udvar,

Kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.

Vad bozótok el-elbuktatnak,

Emlékek és borzalmak között

Taposom a vaksötét pusztát,

Sorsomat és a sűrű ködöt.

Vissza, a vén csöndes udvarba

Elsűllyedt azóta mind az út

S távolból hallom, ködben, éjben,

Hogy nyitogatnak egy vén kaput.