AZ ELTŰNT IFJUKOR.

Száll mosolygva hegytetőkről

Rózsafényben a tavasz;

Jönnek vígalomra kelve

Lyánykák, ifjak, énekelve:

Idvez légy, te szép tavasz!

«Idvez légy, hajnalpirúlat;

Halmok illatos szele!

És te csendes völgy patakja!

És te zengő fülmile!»

S ajkokon édesen olvad az ének,

Hangzik az ormon, a néma magányban,

S tánckoszorúba szövődve kerengnek

Vígan az ifju virányban.

S ah körűlök mint viradnak

A szép kornak álmai!

Szebbé válva mint derűlnek

A mezők virágai!

Kéjt lehel a berek árnyaibúl,

Zengnek a pásztori sípok

Élnek az erdők,

S lelkökön édeni béke virúl.

A sziv-élvet feltalálni

Mely vidékbe térjek én?

Szerte bolygok andalogva

Rét, völgy hímes szőnyegén;

A kelő nap, a virágok

Égi bája tűn elém:

De mint hajdan oly varázsló

Arccal egy sem int felém.

Oh tavaszmenny! oh te hajnal!

Halljatok meg engemet;

Hozzátok még vissza egyszer

Eltűnt rózsaévimet! -

Ah de ők nem érzenek,

Csak mosolygva fénylenek.

Ti arany álmak,

Az ifju világnak

Mennyei képeivel

Merre repűltetek el?

Nem jöttök ti vissza többé -

Messze messze tűntetek,

S a legszebb lélekvirágok

Elhervadtak véletek.

Hallgass el, te völgy patakja!

Szűnj meg zengni, fülmile!

Hangotok csak búm alakja,

S veszteségem festi le.

Tűnnek évek, jönnek évek.

Köd s homályra fény terűl,

A leszállott esti csillag

Reggel újra felderűl:

De az ifjukor kihervadt,

Véle kéj és szerelem,

S nem hozhatja vissza többé

Semmi földi kérelem.