AZ ELVESZETT ALKOTMÁNY

Férfiat énekelek, ki sokat s nagy-messze rikoltott,

Sőt tett is valamit (kártyára kivált); ki hogy az volt

Aminek énekelem, tudniillik férfi, mutatja

Hátramaradt nagy kostöke, karcsú makrapipája,

Melynek szűk fenekén némán gyászolja halálát

Már élveztelenűl maradott legutóbbi bagója.

És mivel érdemlé, hogy hét tömör éneken által

Emlékét az utókor előtt örökítsed, o Múzsa?

Nemzeteket gyilkolt? vérben fürödött? vagy erővel

Foglalt földeket el, mellyek nem voltak övéi?

Vagy népszinmüvet írt, amelly a nemzeti színen

Hasra bukott? vagy a tót újságot izélte Pozsonyban?

Vagy mi világrázó fontos dolgot hoza létre,

Amely hősi nevét unokáinak adja örökbe?

Nem tett ílyeneket; nem hódított soha várost,

Víg eposzát Pesten soha meg nem huszonötölték [124]

Irni didascaliát[125] még szépapja sem értett,

Bukfencet sem hányt a pesti „theateren” és nem

Nyalta le a krétát papucsodról, mennyei Fánni!

A maradásnak volt ő kortesbajnoka: posvány

Volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga nem folyt,

Nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban,

És ez elég érdem, neve hogy felróva maradjon.

Est vala; szép nyárest: beh kár hogy nem jöve költő,

(Mert én, alkony után érkezvén, csak tapogattam)

Bájaiból élvet szívandó. Balga rüpők nép

Csak hétköznapinak nézé, sőt észre se vette.

Én sem irom le, mikép csusszant le az ég karimáján

A felséges nap, mivel ezt már annyi leírta

(És a nemes lelkű nap tűrt valamennyi leírást),

Hogy tengerbe vizet, megyegyűlésekbe tüzelni

Szalmát hordana csak, ki megint e térre vetődnék.

Annyit azonban egész bizonyossággal merek én is

Mondani, mert Trattner naptára tanúm e dologban,

Hogy hét órakor és ötven perckor nyugodott le

A ragyogó vándor, s akkor tölté ki robotját,

Mellyel szent Norbert részére adós vala, mint ezt

Szint’ a naptárból láthatja, ki ért a betűkhöz.

Est vala hát. A kanász kalibája felé terelé már

A röfögő tábort, cifra adtázva hol egyik,

Hol másik karimás orrút, főleg pedig, ősi

Furcsa szokása szerint, az urát tisztelve szitokkal.

Jámbor földmüvelők, honi kátyúkban felakadván,

Marhabaráti doronggal üték a bünös lovat ökröt,

Emlegeték Istent, Krisztust, a szenteket olykor:

Híva segédekül-é, vagy egyébért, hallgat az írás.

Ott egy öreg jobbágy ballag haza úri dologról,

Évei számát s a törvény-tiltotta botokbúl

Csak vagy húszat emelve legörnyedt háta gerincén

Ő hajdúságának egész napi úri kegyéből.

Szemközt pár süheder lovagol s a puszta felé tart,

Gondosan elrejtvén, ha fölösleg pányva, kötőfék;

S ílynemű ártatlan több eszköz volna kezöknél:

Ők, hihető, költők s - andalgani mennek az éjben.

Távol egy agg vándor siet a faluvéget elérni;

Vállán csizma, butyor; húsz éve tapasztal az isten-

Adta, keresve falut, várost kikerülve, az útban;

Sok honi bort megivott, kenyeret megevett, s jutalomként

Megtanulá e szót: keszenem... Légy büszke, Magyarhon!

Hadd ballagjanak ők; nincs semmi közöm velök. Itt jő

- Tudniillik, képzeld kegyes olvasnok, hogy ahol jő -

(Úgy hiszem e nok-ot itt meg fogja bocsátni Nagy Ignác,

Kényszeritő szükség toldatta ki versemet ezzel)

Egy... tudom én mi? - Fején hosszú kalap, összelapúltan,

Melynek színvegye még nincs földön utánzva ecsettel;

Nagyszerü orra törekszik testét jó-tova hagyni,

A szárnyára kapott szél búgván bősenyes öblén;

Hosszu nyakán, amint födözetlenül ölti előre,

Szint’ egy orr látszik: de nem orr (nem mondok olyasmit,

Ami valótlanság), hanem ádámcsutka, barátim.

Vállán hétszeresen galléros avult köpeny-árnyék

Leng, mint mennyei lény testén amaz aetheri foszlány,

Mílyeneket Milton kialudt fényű szeme látott.

Néha egy-egy lebegő darab, úgy rémlik, lemaradt már

A köpönyegtestről, s külön útat vőn a világban,

(Kárhoztatva levén, hogy súly nem léte miatt fenn

Szálljon örökké mint... de gyülőletes itt a hasonlat),

Hát pedig ott függ még, valamely folt cérna-recéje

Életerős szálán, réműl az egek madarának.

Őmaga e tünemény, kétes, ha repűl-e, ha jár-e?

Nézd darulábait a fövenyúton mártogatódni:

S nem tagadod, hogy jár; nézd két fő részre hasonlott

Szárnynemü légköpenyét: repülőnek véled azonnal.

Mindegy!... célra siet, mely cél csak ama közel erdő;

A közel erdőben pedig isten-verte vityilló.

Bent a vityillóban beteges mécs pisla sugári

Oszlatják a homályt s növelik. Hajdanta köcsög volt

E szomorú fénytár, s eltörve pokolra hajítá

Asszonya, hol valamennyi cserép s gonosz ember együtt van.

Hogy jöve vissza megint? nem bírtam akadni nyomára.

Lepkék búnak elő, s botorúl a lángba csapódnak;

Mintha biz’ ők is ama nagy nemzet honszabadító

Hősei volnának, mely messzeragyogni epedvén,

Még folyvást idegen fénynél pörzsölgeti szárnyát,

S nem hiszi, hogy csillvágya utóbb éltébe kerüljön.

Túl a világon (azaz, nem túl e földi világon,

Csak túl a mécsen, mellyet mondhatni világnak,

Mint a szabó hölgyét „nagysám”-nak), túl e világon

Sápadoz egy félarc, - fele vagy nincs meg, vagy a mécsfény

Hozzá nem férhet (lessünk rá, majd kiviláglik);

A félarc közepén egy szem sandalgat a mécsre,

Egy kar alább... egy kéz... Örömest írnám le, de a mit

Nem látok, hogyan írjam az Isten drága kegyéért?!

Hisz nem azért vagyok én költő, hogy rendre hazudjam,

Mit soha nem láttam, sőt még említni se hallék.

Na, de szerencse hogy éjszaka is hall a füles ember

(Boldogok a fülesek), máskép megakadna az ének

Torkomon, és egy szót sem tudnék mondani többet.

„Asszonyom”, és e szót, meg a többit, végire jártam,

Egy csak imént besuhant nagy fekete macska beszélé,

Csillogván szeme, mint tündöklő nemzeti gombok

A daliás frakknak hideg ellen célszerü farkán.

A félarc pedig e megszólításra negyeddel

Szélesedék, másik szemet is mutatott, de hiába!

Bár az olajmécsben maga Isten napja fürödnék:

Annak súgárit sem verné vissza ez a szem.

„Asszonyom”, így a jövény - „hegyet és völgyet befutottam,

Tért, ligetet, rónát, tüskét megjártam ez estvén,

Minden makkupakot kikutattam, felborogattam

Minden fűlevelet, megfurdácsoltam a patkány-

És gözü-vermeket; el-kizavartam szűk oduikból

Még a darázsokat is; hova szellő nem juta régen,

Én oda férkőztem, titkok titkába hatottam,

Sőt ami több - ki ne adj ám rajtam - még a királyi

Városok írati közt is meghajtottam a hérót,

Kit lelkemre kötél, de nyomába sehogy se jöhettem.

Már kétségbe esém, lesütött fővel haza tértem:

Itt is, amott is egér szökdelt föl előttem az úton

S út mellett, de szemem rájok sem vetve, haladtam,

Búsan, aléltan, mint a deresről felszabadult rab.

Egyszer a sík közepén neszt hallok: ha! oda nézek:

Hát ördögszekeret korbácsol a szíken az alszél;

Semmi!... tovább haladok; másik nesz; nézek a tájra:

Hát - Hábor, garaboncás férjed, lépked az úton.

(A háromnegyed arc ecetesbbé lőn e szavaknál.)

Hadd menjen! morogám. Harmadszor nesz; no... ha most nem...

Három a tánc... pszt! csitt! Közelebb közelebb a nesz: ember-

Lábdobogás... emberhang (itt kerekebb lesz az egy szem

A félarc mezején)! - ő az, Rák Bende, a q-i

Tisztujitás hőse, a sors-üldözte vitéz, tíz

Társaival, kiket a választás harca hazátlan

Bujdoklásra vetett. Hova mennek? honkeresők-e,

Vagy csak sírkeresők? ők tudják; meglehet ők sem.”

Így az öreg cica-kém. Armída pedig (nota bene:

Ez neve a három-negyed arcú, félszemü lénynek)

Szítván mécse belét, tüzelője megől, - mivel ott ült, -

Fölszedi mind fele-más tagait, s biccentve nehányat:

„Menj szaporán”, úgymond „öltözd fel nappali bőröd;

Vén bánya képében hídd őket ez éji tanyára;

El ne maradjon egy is, mert jó ügy bajnoki voltak.

Ámde siess, nehógy a garaboncás kóbori Hábor

Körme közé jusson Rák Bende a vésztele síkon,

Mert tudom, élete sem biztos Hábor közelében.”

Szóla; de a cica már halad és nem hallja beszédét.

Szép Armída pedig (verspótlani tettem a szép szót)

Ott űl gondolatokban a padkán. Égi szerencse,

Hogy nem olyan költő körmére került, ki veséket

Vizsgál, gondolatot felfűz csős paprika módra,

Mert kifecsegné most, mit gondol, az árva, magában.

Nyílik azonban az ajtót képviselő hara-pokróc,

S a már ismeretes kalap, és orr, és köpeny és nyak

Szép renddel benyomúl, hozván friss barna sötétet

Nagy boszuságaul a már aszkóros belü mécsnek.

A negyed és fél arc pedig e látványra haraggal

Elfordul s egyebet nem látni öregszerü kontynál,

Melyre varázs Hábor, - mert ő vala - retteneteskép

Felbőszülve, szilaj nyelvel szaporázza beszédét:

„Büszke, dacos némber, nem jöttem kérni kegyelmet”

- És leüté botját a süppedező szobaföldbe;

A bot azonnal, mint legtisztább fényü szövétnek,

Lángba borult s háttérbe nyomá a köznapi mécset.

Most Hábornak egész nagyságos idomja kitűnék:

Halvány arc, busa homlok, erős feketéjü szemöldök,

Kancsal bár, de azért égő szemek árnyas üregben,

Negyvennyolc foku szöglet alatt hajlott hegyes ormány,

Félig nyilt ajakok, gyönyörű fogak, állra simúló

Kurta szakáll, nagy nyakbötyök (au jaj nyelvem!), előre

Hajlott váll, de azért ép, domboru mell; beapadt has,

Hosszú póklábak, még hosszabbakra telendők

Hogyha, csak egyszer bár, sikerülne kinyujtnia térdben.

Illyen volt Hábor, s tenyerét teregetve szünetlen

Öblögető hangon folytatta beszédit a kontyhoz:

„Büszke, dacos némber, nem jöttem kérni kegyelmet,

Fordítsd bár a pokolra gyalázatos arcod előttem,

Mindegy. Megvetlek, nyomorú. Azt gondolod, úgy-e,

Hogy mutatott haragod megijeszt, és térdre borúlok,

Mint ezt tenni gyakorta (pirúlok mondani) gyáva

S gyönge valék!” - Köhögött, s nem tudta kihúzni a verset.

Kontyfordúlás lőn azalatt; Armída felállott:

Mintha magasb termet, kerekebb arc, gömbölyüebb kar,

Mintha hibátlanabb tagok - ámbár távol a széptől -

Volnának (vagy a mécs hazudott, vagy most a szövétnek

Füllent, én igazán írtam le, biz’ isten! előbb is);

Még folyvást halavány s keserű ugyan arca, de benne

Van valamely magasabb, valamely nem-földi kinyomva.

Egy szeme bő könyeket hullat, sok volna kilencnek,

Ajka remeg s felelet készül kiszületni nyilásán,

Tán felel is, ha varázs Hábor köhögése tovább tart,

Mostan azonban övé volt a szó s nem honi gyűlés

Szónoka volt, kit félbe szakítani volna dicsőség.

„Nyolc szomorú század szenny-szégyene ül nevemen már,”

(Szép sziszegőn sziszegé) „nyolc század tarta rabodként

Fogva, leverve, örök mámorban, zsibbadozásban.

Kényed bábja valék; elfojtád életerőmet;

Nagyra törő lelkem törpévé vált öled ágyán,

Átok rád e soká tartott puha korcsosodásért!”

(Itt Armída előbb nyílt ajkait összeszorítá

Kiskorig, és azután még esdekelőbb leve arca)

„A legutóbbi - talán negyven vagy negyvenöt - évben

Ébredezék olykor, mind jobban, húzamosabban;

Azt látám, hogy a régiben üdvöt nem lel az ember,

Hogy kijavíthatlan romot foltozni botorság:

Pályám nyílt; haladék a korral, az emberi nemmel.

És tán célomat érem azóta, ha léptim elébe

Mindenhol, te gonosz, nem hánysz akadályt, ha örökké

Lábam alatt te nem ássz vermet, hogy orozva megejthess.

Tudd meg azért: az idő eljött, hogy az élet utában

Összetalálkoznunk egyikünknek vesztire szolgál.

Elváltunk: te az éjszaki, én a déli sarokhoz

Vonszódunk, s az erő, mely képes volna egyítni,

Nem fogan e kimerült természet anyátlan ölében.”

Hábor menni akart. Armída pedig zokogás közt

Megfogván köpenyét (vagy csak megfogni mutatván,

Mert bele süppedezik vala mindenik ujja különben):

„Hábor, o kedves férj” kesereg, „honnét e hasonlás?

Honnét e haragos viselet, szilaj átok, irántam?

Ó válj el, csak előbb rontsd szét ez unalmas öröklét

Láncait és ölj meg, hogy mint a boldog halandók

Nyughassam le a rám átkul mért végtelen évsort.”

Úgy tőn, mintha tovább nem tudna beszélni. Aléltan

Kezde hanyatlani a padkára, de hajh, - ki csodálná? -

Tenger bánata közt, egy szemmel, jól kiszemelni

Nem tudván az üléshelyet (épen egy ujjnyi hibázott)

Szépen a földre csücsült. Darabig várá, ha repűl-e

Őt felölelni a férj; de ügyet sem vetve nejére,

Mennydörögő hangon Hábor folytatja beszédét:

„Hagyd a képmutatást; kitanultam minden eféle

Női fogásaidat, sokszor volt látni szerencsém;

És mint nincsen erőd, hogy előttem már deli hölggyé

Változzál, pedig azt tehetéd máskor s teheted most

Mások előtt: úgy hasztalanúl van fáradozásod,

Hogy hűségedet elhihetővé tégyed előttem.

Mit? vagy nem tudom én, mit nem követél el örökké

Csúffá tenni, megejteni elvem, meghidegítni

A honnak fiait - de kivált lyánykáit - iránta?

Nem te valál-e, ki szétküldéd látatlan alakban

Bőjti boszorkányid, hogy rángassák a beretvát

Elvrokonim keziben; vagdaltassák be azokkal

Arcaikat s töltsék el örökre beretva-iszonnyal;

Hogy radikálok bár, - irtók egyebet gyökerestűl -

Hagyjank őserdőt növekedni goromba szakállból?

Vagy tán nem tudom én, hogy Q. megye legközelebbi

Tisztújításán vezetéd látatlan alakban

A maradó pártot; tüzeléd Rák Bende halandót

S a több cinkosokat, kik durva dorongot emeltek

A sebesen haladás szentséges zászlaja ellen?

Phúj.........................................

Jegyzés. Ez a sor szebb volt a többi soroknál,

Mert kiki gondolhat vereset vagy zöldet alatta;

A garaboncásnak pedig adtunk untig időt, hogy

Fúja ki kénye szerint nagy méltóságu haragját.

Szép Armída felállt vala eközben, s ama zsémbes

Női sajátságos tagütéssel, melyben a körmök

Szüntelen a férjnek szeme tájékára vonulnak,

Csattoga-pattoga vissza szelídíthetlen urára:

„Üssön a menny köve hát: lepjen meg bélpokol és rüh,

Fújjon el a fölszél köpenyeddel, vázkalapoddal,

Költsön örökléted minden félperce szivedben

Vágyak myriadát, mikből soha egy be ne teljék;

Légy szomjas, de a tej változzék ömleteg ónná

És a tejes köcsögök kaponyákká durva kezedben!

Bendét hányni nekem! tudod-é, hogy Bende ma nálam

Ha, ha, ha! nálam lesz s fittyet vetek orrod elébe?

Menj, takarodjál; undorodom rád nézni, különben

Sem vala szándékom teveled nyomorogni sokáig.

Rút vagyok? emlegeted: rút én csak előtted, egyébnek

Bájkecsü hölgy vagyok én, s mit gondolok én veled akkor?

Menj el, válj el örökre; ha több kell: vessz el örökre!”

Így csattogta le szép Armída e klasszikus átkot,

Mellyen a jó Hábor megháborodék iszonyúan

S kapva tüzes botját kirohant szörnyű haladással.

Künn e varázsbottal, mint quondam Juppiter isten,

Villámot kanyarít a sötétes nyúgoti égen,

Arra nagyot trüsszent, melytől, bogarak mi, remegnénk

És mennydörgésnek hinnők; kiröpíti nyakából

Vészjósló köpenyét, amelynek utódi maiglan

Fölleghajtóknak mondatnak köznapi nyelven.

Őmaga, mint a Kazinczy röpűlő strucca, vagy a fenn

Említett ördögszekerek, kotródik az erdőn:

Balja köpenyt csóvál, jobbjával rázza kegyetlen

A lobogó fáklyát s majd-majd meggyujtja kalapját.

Támad erős tüdejű szél, hős radikáli modorban,

Mert gyökerestül tépi a fákat az ősi cseresből,

Bömböl egész erdő fene korbácsának alatta

S mint a növendék, kin tanitóink sort hegedűlni

Már neki gyűrkőztek, két-rét hajol, ah de hiában!

A rámért keserű poharat kikerűlnie nincs mód.

A fölleg pedig erre, miként nagy sáskasereg, jő

Éjszak, dél, kelet és nyúgotról, minden irányban:

Némellyik nem akarva elejt egy-két szem esőt is,

Mellyet a szél száz részre szakít, mielőtt lepotyogna.

Reszket a természet: szalad a föld férge likába;

Apró fénybogarak remegő ujjakkal eloltják

Mécseiket; fut a gyík szemhunyvást és a világért

Sem bátorkodnék kitekinteni a mohos ajtón.

Még a vitéz nyúl is beinal, hova nem hat a villám

Fénye, kaján tüskék tizedelvén háta gerincén

Szőrét és bőrét. Riada bagoly is kopasz ágról,

Hol mélyen fontolgata, őrködvén tefölötted

Ó haza! (egyszersmind - egeret lesvén az avarból).

Hall Armída belűl; Hábornak hallja haragját

És Rák Bende legott felvillan eszének előtte:

Hajh, most sík közepén szoritá e rettenetes vész,

Hogy boldogtalanúl el-szétszórnája csapatját.

Egy pár lánc-szeme még e gondolatának eléggé

Össze se volt forradva, midőn egy görbe banyácska

Lelke-szakadva bejő, szólván: „Armída királynőm,

Bende veszélyben van; garaboncás férjed a síkon

Rettenetes szélvészt támaszta; lehetlen előle

Megmenekűlnie most; magam is csak alig szabadúlék.”

Melyre varázs Armída parancsol a hű szobalánynak:

„Orsola, hídd hamar asszonyimat; változzatok ékes

Tündérhölgyekké, s készítsetek oly lakomát, mint

Nászom százados ünnepein készíteni szoktok.”

Azzal a tündérnő veszi mécsét a szenelőről,

És szájába vevén háromszor a füsthegyü lángot,

Annyiszor engedi azt kilövelni üvegszerü orrán.

S oh csoda! - távozzál te kicsinyhitü - oh csoda látvány!

Nem hinném, ha magam nem láttam volna szememmel:

Így pedig oly bizonyos, mint hogy halad a nap az égen,

Hogy lapos a tele hold mint tányér s ráteregette

Dávid kapcáit, szikkadni az éjjeli szélben;

Hogy Kanaán ez a hon, tejméz foly a kún pocsolyákban

A Karajánosban, mit lát a vak is, csak akarja; -

Ím maga változik át tündér Armída csodásan

Bűvös fényü, merész lobogású fáklyavilággá.

A mécsesre röpül legelőbb s leszakítva hajából

Egy ragyogó fürtöt, kóc üstökihez köti annak;

Majd kilebeg, kissé pörzsölvén a vice-ajtót;

Künn megnyergeli a szeleket (nyergét ugyan én nem

Láttam: férfi nyereg, vagy némberi volt-e, quid ad rem?),

S mint mikor a csillag, fél lábán állni megúnván

(Nem lévén nekitörve talán magyar iskolaporban),

Úgy, hollandi modorban, korcsolya-futni megindúl

A kisikált égen: Armída halad rohanólag

S most, egyszer legalább, teszi elvét tisztes utolvvá.

Orsola gazdasszony pedig ottbenn újra felölti

Tisztes macska-mezét, és a kunyhó tetejére

Felmászván, elkezd kormáuzni fogat csikaróan;

Melyre amonnan-eminnen jőnek az éji boszorkák

Állat-alakban, mint: macskák, kakasok, huhu-baglyok,

Kígyók és tekenős békák, otromba varangyok,

Loncsos ebek, lorgnette-viselő, betü-ölte vakandok,

Farkasok és rókák; minden vallásbeli varjak

S több-efféle vadak, szelidek. Kiket Orsola néne

Rangszerüen fogad el venyigés födelének alatta,

Mint majd mindeneket lebeszél a krónika később.

Brr! dörögés-morogás, recsegés-ropogás morajával,

Nagy zuhogás, robogás, locsogás, fecsegés, kopogás közt

Zajg villám, zivatar bérc, szikladarab, koros erdő,

Záporeső, rohamár, terepély posvány, zuham és jég;

Folyvást árad a szél, nagy messze kiönt a lapályra

És dühösen szalad ott tekeres hullámival; olykor

Örvénnyé sodorul, de megint kisimúl s tova nyargal,

Itt is amott is ölő villámtól fúrva keresztűl.

Lenn, a vihar fenekén, feketéllik az éji homályban

Öt-hat alak, kiket a zivatar gerebel szigorúan:

Mozganak ők? vagy a szél mozgatja? de nem, hiszen a szél

Ellenirányban omol s szemöket csapdossa be szúrós

Záporcsöppekkel. No ez a hős Bende csapatja.

„Hajh de veszett egy idő!” mond Bende, ki a csapat élén

Védelmül hátát neki támasztá a viharnak,

Míg a szilaj légár pattogtata bő köpenyének

Könnyű szárnyaival, hajtván szaladékony elődét:

„Hajh be veszett egy idő. Örömestebb üstökölödzném

Háromezer haragos kortessel, mint e viharral:

Mert azokat szóval, lármában holmi jelekkel,

Meg lehet engesztelni; de ez, ha kiáltozok, ordít;

És ha jelet mutatok, tüstént kicsikarja kezemből.”

E szép mondat azonban ez egyszer nem nyere tapsot,

Nem kapa helybehagyó kacagást, mert a vihar árja

Oly sebesen ragadá el a bajtársak füle mellett,

Hogy csak egyik-másik töredék szó vethete horgonyt.

Hajh, de nem úgy a szél. Neki szóig hallani kellett,

Mert boszusan megiramlék, s hátba löké vala Bendét,

Hogy feje görbe karéjt írván, nagy termete hosszant

Földre terült, s jól járt, hogy sárba esék feje, máskép

Nincsen erő, mely megmenthetné orr-betöréstől.

Társi közől kettő ugyanollyan sorsra jutott; egy

Költőt, két kártyást szárnyára kapott a zimankó.

Bende pedig, miután kiköpé a sárt, s ahoz illő

Szitkokat, óvatosan kiszedé tagait, köpenyéhez

Megtörülé arcát, kezeit, s szétnéze az éjben:

Egyszinü ez, nincs benne kesely folt, nincs feketébb árny.

„Hollá! hó!” kiabál; „ki van itt? hol vagytok?” - „A sárban”

Válaszol ott mindjárt mellette vadúl egy erős hang,

Rá pedig a’ villám harsogva leüt; köve mélyen

Fúrja magát, a’ tó közepén (lesodorva magával

Egy zöld pantalonos békát is) földbe, hová hét

Évig mind lefelé megyen és hétig föl, a tónak

Már addig közerőn kiapasztandó fenekére,

Hogy majd ott a paraszt meglelje a gyógyerejű kőt.

Mostan azonban nem köve kellett Bende vitéznek,

Fényire volt szükség, s ennél meglátta baráti

Kettőjét, csak alig tápászkodvákat iszapból.

Hát a többi? hiszen tizenegyen voltak az estve.

„Hej, fickók, magyarok! hova vesztetek e zivatarban?

Eltévedtetek-é, vagy a szél fútt vissza megyénkbe?

Bajtársak! Nyakaló! Maradossy! holla, barátim!

Erre, csak erre felénk; ide Olmody, Holnapi, Szűzváll!

Nem hallják; ez a szél, ez az orkán elveri a szót.

Tyúkody! párthiveim; fiaim: Nemadózy, Doronghy;

A föld nyelt-e be, vagy szétáztatok úti göröngyként?

Jertek elő, várunk. Ordítson az ördög hiában:

Jobban bömböl ez a vész, mint a pesti dalárda.”

Még csak alig végzé, mikor a távolban, előre,

Hátrafelé, bal-, jobbkeze táján s minden irányban,

Hallik a Bende, jer erre, ne arra, elő, ide, szózat,

A halló! a hahó! meg az ördög tudja: mifélék.

Mit tegyen ilyenkor? mely tájra irányzza menését?

„Jertek elő ti,” kiált, „jobb lesz idegyűlni rakásra.”

Nem hajt rá egyik is, sőt még távoznak a hangok.

Egy, mely legközelebb hallék, tisztán hata hozzá:

„Itt menedékhely van.” - Röviden tanakodva magok közt

A három hazamentő indul, honnan a hang jött,

És egyszerre lezuppan egy árok mély fenekére.

Táblabirói kacaj hahotáz rá a menedékből.”

Nem juta, hajh, lágy sors bajtársainak se, hanemha

Lágynak mondani a pocsolyát, melyben heverésznek.

Említők, hogy a szél hordott el hármat; e három,

Tyúkody, Holnapy és Nyakaló, nem akarva nyakalták

A liberális tó gyűlölt vizeit, habarékát.

Olmody és Szűzváll, elvöknek hű követői,

Elmaradának előbb, de azért nagy lelki eréllyel

Furdalták a mocsárt lábaikkal váltogatóan,

S itt betelék: lassan haladással messzire menni;

Mert félóra alatt húsz rőfnyire érték ezúttal.

Ott Szűzváll az elűl siető társát nyakonütvén

(Olmody úgy érzé) és Olmody visszapofozván:

„Mit pofozasz te bolond?” mond Szűzváll. „Én-e barátom?”

Válaszol Olmody, „nemde nyakon vágtál-e?” - „Ki? én nem;

Vágna nyakon az a kő, mely ott kényére cikázik.”

Szóváltás, azután perelés lőn: vagy magyarabbúl

Mondva ki: osztoztak (szép nemzeti bélyeg ez a szó

És az aviticitás lelkét fönntartja örökké;)

Végre birokra, türökre, marokra, ökölre kerültek,

És miután egymást egy szík szamukába teríték.

Ernyedvén keveset, hűlvén is a hűs fürödőben,

Szétváltak. Kacagás hangzék a vizes levegőben.

Hű Maradossy pedig, beteg orrát féltve a széltől,

Oldalvást haladott, (ez is új neme a haladásnak!)

Ment szaporán, csakhogy célt vesztett, és mire észre

Vette magát, egyedűl állott a goromba viharban.

Megfordulva körülnézett: Hova térjen az árva?

Erre sötét és arra sötét, mindenhol a földön.

Hirtelen egy halvány fénysúgár tűne szemébe.

„Ott embert lelek” így gondolja: megindul a tájra;

Locs-pocs lába alatt: „mind semmi! megáztam ugyis már”

S bízva tovább gázol. Már nincsen messze a céltól;

Zsombikon életölő ugrások közt tova lépked.

Hajh, de a fény eltűnt! lebegő posványi lidérc volt,

És a vitéz áll kétesen, áll zavarodtan a nád közt,

Mígnem egy ármányos szél búgva felökleli onnan,

És nyakaig lezuhan nádtorsos tó fenekére -

Rá hasonúl kacagás hallatszik az éji viharból.

Hát Nemadózy? Doronghy? ezek bezzeg megadóztak:

Őket is egy csalhang nagy messzi vezette. Hasonló

Volt pedig e csalhang a vezérnek sásnemü metszős

Hangjához, mellyet rekedés soha nem tompított.

Hajh, de mi állandó e vén, hebehurgya világban?

Vármegye-végzéskint, repülő szappanbuborékkint

Változik itt minden: pénz, szín, köpenyeg, divat és toll;

Úti göröngyünkből, amely makacsul veti hátát

A tens úr hájas s az oláh böjtös kerekének,

Pár nap alatt válik csoda mélységű tapadó sár.

Íme a hang is, mely csalogatta Doronghy urat s Co.

Mint bika kezd bömbölni, megettök, előttük, utánok,

„Szembe, ha ördög is!” így biztatkoznak de sötétben

Nem látják hova kell, iramodnak mindazonáltal,

Ellenutat vesznek, hallják bömbölni megettök

A villás szultánt, de ha már futnak, minek újra

Megfordulni? tehát nyargalnak, mígnem inok le-

Tágulván tetemes zuhanással hullanak össze,

Testökből vetvén a kereszt-ösvényre keresztet.

A kacagás itt is hallatszik az ég morajával.

Elcsilapult a vihar. Csend lőn, mint zajtele vásár

Múltával nem igen kövezett utcáin az ősi

Debrecen áruterének, melyre sötét-komolyan néz

Távolból csak imént koldult emléke Vitéznek.

És, mint emberi szenvedelem fene zápora szüntén,

Hull szakadott felhő foszlányaiból felüdítő

Harmat alakjában bánatnak csöndes esője:

Hábor is, eltelvén boszujával, fölheverűl egy

Föllegnek ruganyos pamlaghátára, nyugalmas

Komforttal letekint dühe tízenegy áldozatára

Amint szertebolyongnak alant, nem tudva mi tájra

Kelljen venniök útjokat, és hol lelni föl egymást;

Majd sarkantyut ad a föllegnek s Mátratetőre

Szállva, szelíd ágyat vettet dagadó ködök enyhe

Vánkosiból felhőlaki tátosival s pihen ottan.

Most Armída fehér ragyogással, mint az Irásban

A napot öltözetűl testére füzött csodanémber,

(Hajh be sok asszony van, ki hasonló fényre sovárog!)

All a puszta mezőn. Látják: Rák Bende legelsőbb,

Aztán szertezilált bajtársai messze kotúkból,

S azt hívén egyaránt, valamely tensúri majorház

Ablakiból csillog le az isten-küldte vezérfény:

Arra megindulnak s nagy testtöreménynek utána

Annyira lábolnak, hogy meghallják a kiáltást,

Mellyet kölcsönösen, csak puffra bocsátni reméltek

A levegő égnek hangszállító kebelébe.

Összetalálkoznak néhány perc mulva egészen,

S míg a kiállt bajokat röviden lebeszélik, eléggé

Megborsolva beszédeiket belföldi szitokkal,

Fény-Armída tovább vonul és csalogatja vitézit.

Őt követik darabig, de midőn látják, hogy a fénypont

Nincs közelebb mint volt, keserű kétely kel agyukban;

Némellyik javasolja: feküdjenek ott le helyökben;

Más, hogy menjenek, ám ne kövessék a vezető fényt,

Mert posványba vezet, mint őt is imént odacsalta;

Bende azonban, bár maga volt egy vélekedésen,

Úgy mondá ki a szótöbbséget, hogy noha némely

Társai nyúlszivüek, gyávák és semmirekellők,

Ő megy elűl, s hiszi hogy követendi a többi legénység.

Úgy lett. Bende után mentek, mint ebfejü birkák

A kos után, s hosszút gyalogolva elértek egy erdő

Lábához, venyigés födelű kalibához az erdőn,

És megörűlének szívvídító örüléssel.

Orsola néne, mihelyt a boszorkányok teleszámmal

Összegyülének, előbb maga válván ünnepi hölggyé,

Inte a többeknek s azok is mindannyi leánnyá

Formálódtanak át. A szegény lak belseje szintén

Messze kitágasodott, fala mint hólyag kifeszülvén.

A szobaföld kirakott padolattá lőn alakítva,

Melyre nehány tündér hoza mindenféle filigrán

Bútorokat Pestről, a kiállítás tereméből:

Úgyis azok, honiak lévén, ott vesznek örökre

S bécsi gyalúforgács eszi a pénzt árva hazánkból.

Majd elkülde a hű szobalyány asztalnemüért is

(Asszonya úgy akará, hogy aranyra-ezüstre terítsen);

Ám ezt már nehezebb vala kapni; bejártak akárhány

Úri pohárszéket, de csak a steingut vala otthon,

Mígnem végre zsidózálogházhoz folyamodtak,

S ott sikerült az egész rakodást megtenniök egy helyt.

Másokat ételekért küldött mágnási credenzbe

(Mert csak máshoniak kellettek); hoztak is onnan

Kókuszt és ananászt, zöld békát, tengeri rákot,

Tápláló csiga és biga ezreit, ócska heringet,

Izes sardellát, mérföldre nyuló makarónit

S több stb-eket, miket ördög tud lenevezni.

Még a pimasz tormát is Bécsbe vitette, hol abból

Krént nemesítének s úgy hozták vissza, reszelten.

Mind külföldiek a borok is, mert féltek a honból

Szedni, nagyon tudván mily ritka magyar boraink közt,

Mely szüzi épségét még tisztán élvezi, mellyen

Ostoba nyervágynak még experimentuma nincsen.

És hogy semmi hiány ne legyen, felküld vala Pestre

Étlapokért (maga nem nyomatott, mert már lefeküdtek

Cenzor urak, s a nyomda tudá hogy mit tehet és nem);

Hoztak is étlapokat fölül írva kövér: HONI ÉTLAP,

(Speis-zettel) Levesek (Suppen) Brodsuppe, und Gersten- Suppe, und so weiter... vagy, uram jeminé, mi beszéd ez!

Hisz magyarúl írnék, magyar étlapot énekelek most!

Semmi no!... Rendin a ház: tele Boldog Arábia (Páris)

Illatival s a paraszt levegő kiszorítva belőle.

Nemzeti színházunk gáztartóját is ugyancsak

Meglopták e gonosz tündérek (azóta van ottan

Vaksi homály), s azzal gyújtának ezerkaru fénytárt.

Szó mint száz: telegyűlt komforttal a néhai kunyhó.

Bende belép. Nem ijed meg az úgy, ki magyarhoni költőt

Álmában meglátogatandó, rányit egyikre,

És pompás butorok, szőnyegnemü ötlenek ott fel,

Szú-labyrinthok, üres szekrény, beteg ágytakarók helyt.

Meghökkent a vitéz, s már elve szerinti menéssel

Hátrafelé lépett, mikor egy tünemény mosolyogva

Inte felé, tünemény, mondhatlan kellemü bájhölgy.

„Útas, akárki vagy” így zengett énekszerü hangja

A hölgynek, „lakomat ne kerüld, ez béke tanyája,

Ételedűl kenyeret nyujt asztalom; édes itallal

Olthatod itt szomjad s kipihenve mehetsz tova reggel.

Társaid is vannak? mind jőjetek: itt valamicske

Van még a megavult magyaros vendégszeretetből.”

Melyre vitézlő Bende lovag nagy szívbeli kéjjel

Válaszol: „Ó deli hölgy, istennő, mennyei szellem,

Vagy mi nevet leljek, hogy bántalmadra ne légyen,

Nem méltó nyomorúlt csapatunk magas úri kegyedre.

Úgy tetszett kivül: e hajlék csak pusztai gunyhó,

Semmi egyéb, s mi vihar-zaklatta szegény nemes ifjak

(A nemes úti-levél bár ázva kicsint, ehol itt van,

Még egy hónapig áll, azután mást válthat az ember)

Kényteleníttettünk szikkadtabb helyre vonúlni.

Ó magas istennő, deli hölgyek hölgye, bocsás meg,

Hogy rút-piszkosan és pacuhán jelenünk meg előtted.

Ím bajuszom, hajam a sártól díszetlenül össze-

Csapzottak; könyököm, térdim kifeszülnek a mezből,

Csizmám talpa levált, köpenyem félig csupa kastos,[140]

Társaim is rondák, mint a tintába fürösztött

Házi legyek, cudarok, mint ághegyről szakadott váz.”

Szóla; varázs Armída pedig nagy drága mosollyal

Nyújtva fehér jobbját a vezérnek kéjteli csókra,

Tüstént langy feredőt rendelt tündérei által

A tizenegy hősnek tizenegy tündéri szobába;

Bendének legelűl, legszebbet s illatosabbat.

Fürdés végivel új deli köntösöket vitetett be:

Attila-dolmányt szép angol posztóbul, iromba

Tág bugyogókat, aranysujtásos azurszinü mellényt,

Párizsi nyakkendőt, pitykés fejü szőke topánkát,

Görbe török kardot, mely minden egyébre nagyon jó,

Csak vágásra nem és szúrásra, piros belü szőrös

Kalpagokat, szóval mindennemü pippere cikket,

Mellyeket útasaink szaporán fölszedve magokra,

Megjelenének együtt haragos morgalmu gyomorral.

Aztán volt is evés, volt drága boroknak ivása;

Mellyeket én önkényt hagyok el most: mert az evésben

Semmi poétai nincs; az ivásban volna, de Priznitz

Víznél rendeli már vizenyős versünk irogatni.

Asztal után zene volt és tánc: a fürge leánykák

Lejtének walzert, quadrillet, ecossaiset, puha lengyelt,

Cotillont, polkát, ländlert, nagy díszü kozákot,

Cifra mazúrt, a királyi zsidót, erdélyi oláhost,

Sőt tán még a tarantula táncát is robotolták,

Csak nem a büszke magyart, nem a nemzeti bélyegü csárdást.

Folyvást járt ezalatt a pohár és a hazamentők

Nem menekülhettek többé az elálmosodástól.

Szép Armída pedig, hogy férfia díszes alakján

Táplálhassa szemét hova húzamosabban, ohajtá

Hallani Bendétől éltének hősi kalandjait.

Melyre szerelmes Bende lapost pillantva, tojásdad

Ásítások után, ekkép kezdette beszédét.

„Mondhatlan fájdalmat ujít e parancs kebelemben,

Ó deli tündérhölgy, miszerint meghallani vágyol

Életem eddigi bal történeteit. Ki ne sírna,

Hajh ki ne könnyezné sorsát vackornyi könyekkel

- Bár a legszelesebb liberális volna különben -

A keserű próbára jutott magyar alkotmánynak!

És már a kakasok kukorékolnak: pityusok mind

Társaim is, s horkolnak ugyancsak, mint fene vadkan,

Ámde ha oly nagy a vágy benned megtudni kalandim:

Elmondom röviden.”

„Születésem vettem ezen szép

Nagy Magyarországban, Q. vármegye békés ölében,

Melyben apám fő táblabiró vala, harmados egy nagy

Terjedetű faluban, s úr mint a kínai császár.

Mély eszü ember volt, a legelső rangu tekintély,

Ritkán szólt s keveset megyegyűlésekben, azért őt

Békén hallgatták, mivel újság volt a felállás

Már maga is, de beszéde sem a már untig abárlott

Tárgyra vonúla, hanem másról szólt, érdekesebbről.

Árvai dolgokban nagy jártasságu egyén volt:

Ő maga több rendű nemes árvák gyámnoka, buzgón

Elnöklött napidíj nélkűl is az árvai széken,

S oly sarkantyuja volt gyámoknak, szolgabiráknak,

Tiszti ügyészeknek, hogy alig lőn nagykoruvá az

Árva, midőn már gyámja - letisztázottan! az első

Évrüli számadolást beadá; sőt részleg az orphan

Kézbe kapá vagyonát, vala bár még sok difikultás.

Főleg azonban az úrbérben volt otthonos: úri-

Szék nem igen történt, melyben nem apám vala elnök,

És ezt tette, mivel miseram plebs contribuensem

Szánta; gyülölte pedig sőt megbuktatni kivánta

Földesurát: örömest kapará hát a’ napidíjat,

És ha lehetne, kiéli a zsarnokot ön-falujából.

Első volt, ki a nép sorsát könnyítni akarván.

Megtiltá gabonát égetni kazánokon, és nagy

Áldozatokkal erős szeszgyárt hoza létre falunkban,

Honnan az életvíz olcsón juta póri torokba.

Máskép jó tarokos, ferblista, dióra, sulyomra,

(A préference-tanulást, hajh! félbe hagyatta halála),

Első rendü pipás, lovag orvosi elhitetésből,

Jó apa, jó férj volt, legyen áldott hűlt pora érte.

„Kedves anyám (ah, anyám!) sem volt méltatlan urára.

Egyike volt - dicsekedhettem ezzel - az angyali nőknek,

Kik, Katalin cárné módjára, magasra jutának

(Millyen nem sok akad) szüle nélküli szolga leányból.

Hogy hűsége szilárd vala, megmutatá: tizenegy év

Forgott el, mielőtt oltárnál egybekelének,

S addig is oly hű volt, mint hitfölvétel után lőn.

Lángelmű vala. Két nagy zongora nyűtt el a fínom

Újjak alatt; folyvást pörögé a francia nyelvet,

Mellyet a fürdőkön nyolc hónap alatt betanúlt volt

(Míg én dajkatejet szoptam) s széltére beszéle

Főleg az ollyan előtt, ki e nyelvben nem vala jártas.

Gazdasszonyságát nincs emberi nyelv kibeszélni.

Válogatott külföldi szakácsok „nóbelesíték”

Konyháját, de hibát lelt bennök, jóllehet ők sem

Tudták a magyaros töltött-káposzta-csinálást.

Tarta divatlapot a Spi-egelt (mint mondani szokta),

S még Pesten csak alig ment egy viselet ki divatból,

Már őnála bejött: ő volt falun a prima donna;

Tiszta meg ollyan volt, oly változatos kicserélést

Kedvele mind a fehérnemüekben, mind a - cselédben,

Hogy majd példabeszéd lőn a közelebbi megyéken.

„Ők voltak szüleim. Születésem napja falunkban

Nem kis zajt okozott, mert akkor az udvari hajdúk

Négy borjút, hatszáznyi tojást, tíz jókori bárányt,

Száz csirkét s ugyanannyi köcsög vajat összezsaroltak

Létemen örvendő jobbágyim szeretetéből.

Már mint táblabirót sorozott bé mátrikulába

A pap is, akit apám tartott vala ingyen ebéddel

Udvari papjául s egyszersmind - kártyabarátul.

Majd felfalt az apám. Nehezen várá, hogy az első

Szót kirebeghessem, mindjárt szép cifra, betyáros

Káromlásra tanít vala, mondván: úgy leszek ember.

Számba tevé a pipát, poharából ittam erős bort.

Mellyektől neveté ha fogék szép róka fiúkat.

Lángész volt örököm: de apám félvén, hogy az elme-

Fejlődés akadályt gördít a testi növésnek,

Nem tüzelé kitörő zsenimet, sőt visszafenyíté.

Ostor, puska, fakard, sárkány, falovak, kocsi, szánka

Fejleszték az erőt, a vitézséget tagaimban,

Nem volt a faluban pór gyermek, bármi kamasz hős,

Kit földhöz nem üték (igaz, ő nem nyúlhata hozzám

Mert tiltá az apám), kit meg nem téptem akárhol.

„Így töltém tizenegy kora éveimet zabolátlan;

Ami azontul jött, hajh, máskép kelle kitöltnöm!

Egy szép reggel apám hívatja az iskolamestert,

Az jő, s engem apám átad, hogy vinne magával.

Ostorom és paripám fölszedvén mentem utána:

Mert nem ijedtem volna meg a vad krími tatártól.

Kézen fogni akart, de kirántám jobbom azéból,

S pattanték egy erőst, csupa ismerkedni, fülébe,

Szalma-fedett házhoz vezetett, hol, most is eszembe

Jut, legelőször is a tetemes küszöbön nagyot estem

(E küszöb egyszersmind tüzifát hagya vágni gerincén).

Ronda sülyedt szoba volt, melyben, szitkozva, fölállék;

Vastag tölgyfa padok, fal hosszant, korcsmai módra.

A mester pedig ekkor egyik szögletbe mutatván

Elsőnek nevezett. Oda ültem nagy vonakodva,

Majd oda is szokván nehezen, minden tudományban

Két év telte alatt csoda távolságra haladtam:

Tudtam az úri könyört, hiszek-egyet, tudtam az első

Száz zsoltár szövegét; a Bázsán szörnyü bikáit,

A Hermont, a Zoánt és több efféle tanulmányt,

Sőt a tanításban sem voltam rest, valahányszor

A haragos mester rám bízta itélete végre-

Hajtását, hatokat diktálva buták- s feledőkre.

Ilyenkor con amore utánzám Fercsit, a hajdút,

Aki az udvarban botozott szép ünnepiséggel

Nyers-nyakas embereket, kik apámat nem süvegelték.

„Ennyi jelességgel méltán kitüném a fiúk közt;

Népszerüvé lettem, mert - reszkettek haragomtól;

Mind kedvem keresték, hogy mérsékeljem ütésim.

Történt egyszer a többi között, hogy az iskolamester

Büszkén járván a rögös alju szobában alá s fel,

Kedvem jött a fejér krétával nagyfülü főket

Írni kabátja poros hátára. Nevettek a kölykök:

Mest’ram hátra tekint, galléron fogja müvészét,

És pattant fejemen bütyök-ujja vadízü barackot.

Várj, mester! mondék, várj rá, ha nem érted a tréfát,

Még boszumat töltöm: megeszed magvát e baracknak.

Volt a terem végén egy furcsa idomzatu tanszék,

Mellyet mester uram faragott ó kút bodonából,

S alját deszkával beszegezvén, három egyenlő

Kurta mozsárlábat fűrészelt annak alája.

Rés volt a bodonon balról, ott bútt be a mester

S büszkén hajlongott benn’ hátra előre naponként.

Háta megett a bodon-karimán nagy fekete tábla

Volt támasztva, befestve dagadt lábszáru betűkkel,

Ím e bodont szemelém ki boszúm céljára segítő

Eszközöműl, és így ment véghez nagyszerü tréfám:

A tanszéknek elül lábát kivevém a tanító

Távolléte alatt, s kórócskát dugva helyette

Vártam a majd bejövő mestert színlett nyugalommal.

Jött; tanszékibe bútt, hajlongott, hátra, előre:

A kórócska kitört; maga felfordult bodonostul,

Ráhullván a nehéz fali tábla fejére, nyakára;

Én meg egy ugrással felülék a tábla-középre

S híván társaimat, vidor arccal, tenni hasonlót,

Ránehezültünk vagy harmincan mester uramra,

És mikor ellapitók kedvünkre, mi szerte szaladtunk,

Ő pedig ügybajjal szabadulván, elmene tüstént

A történteket elpanaszolni apámhoz: azonban

Semmi egyéb nem lőn az eredmény, mint hogy a mester

Egy harmadnap alatt vándor táskával elindúlt,

Új maradást, új hont keresendő széles e honban.

„Mostan apám nevelőt fogadott számomra, fölötte

Nagy bérért (tizenöt pengőt ígérve havonként!)

Ám nekem a nevelő nem tetszett: ostoba lény volt,

Aki - tanításon kívül - semmitse csinált jól.

Elcsapatám. Másik jöve: azt olly alkukötéssel

Vette apám mellém, hogy egyuttal lenne lovászom;

Elrontá lovamat, túl kellett adnom az árván.

Végre került egy jó: ott alszik ama szögeletben.

Jó kártyás, lovag, ember a talpán minden időben,

Elsőrendü vadász, neve: a tűzlelkü Doronghy,

Hű vezetőm oda, hol szép lyány és jó bor a háznál.

Tőle tudom, hogy’ kell a nemessel bánni, ha szívét

Itce borért, huszasért akarom megnyerni cserébe,

És őáltala lőn, hogy - az élet zsenge korában -

Nem legutolsó hírt szerezék nagyhírü megyémen.

„Történt eközben, valamely Széchényi nevű gróf

Írt valamely könyvet (kár volt nem alunnia inkább!)

E könyvnek neve volt... Hitel... úgy tetszik Hitel! úgy van;

Zajt üte akkor e könyv; olvasta paraszt, nemes egyre,

Aki csak egy félnapra belé pillanthata; sőt volt

Ollyan is, aki saját pénzén megvette magának.

E könyvet, miután megkapni hiába törekvék

Kedves apám, megvenni, pedig - könyvet! magyar ember!

Végre Doronghy komám okosan kicsené kaszinónkból:

Macska, gyümölcs és könyv, úgymond, nem orozva nem is jó.

Hajh, deh! mit tud e föld nyomorú fia, mit tud előre?

Tudja-e, hány évig nem adóz a magyar nemes ember?

Tudja-e, mennyi ezerbe kerűl majd a megyetisztség?

Tudja-e, kit fog a főispán kijelölni? kit üt meg

A többség? Hosszú pöre még hány évig elélhet?

Ellenben pedig abból hány ügyvéde kihalhat?

Jobb lett volna, bizony, soha el nem lopni e könyvet,

Ellopván pedig azt egyenest tűzlángba röpítni

Inkább, mintsem apám olvasni leüljön elastisch

Székibe s olvasson, gyakran kialudt pipa mellett.

Ó deli hölgy, sohasem kelt fel többé az ülésből!...

Megborzadva veté lábához a könyvet, agyára

Szökkent vére, rövid pihegéssel hátra hanyatlott;

És - a damoklesi kard leszakadt, a szörnyü halálcsöp:

Árva levék!.............................

„Teltek az évek. Anyám teleit bálban, nyarait meg

Fürdőkben tölté, keserű búját feledendő:

Én kocsikat, lovakat tarték és tagja levék a

Hont felüdítendő agarászó egyesületnek.

Nyertem ezer pengős agarakkal drága pipákat,

Kártyáztam nagyban; nem marqueurös nyereségért,

Nem, hanem a hirért, mint földesur és nemes urfi.

Tisztújításkor százával hánytam a százas

Bankjegyeket (bizonyos gyapjúmnak előleges árát),

És mama nem gondolt vele, mert neki szinte havonként

Egy-két pár ezeret kellett felküldeni Bécsbe.

Egykor azonban anyám hazajött egy francia gróffal,

S e comte elhiteté vele, hogy neveletlen az úrfi

(Már én) s hogy nevelést Magyarország adni nem is tud.

És javasolta, hogy útaznám be müvelt Európát.

Kaptam az alkalmon, mert untam már magam épen,

S mellém véve Doronghy komát, túdós nevelőmet,

S megrakván zsebemet hatezer birkával, a messze

Útra elindúltam. Mama s a comte honn maradának.

„Merre megyünk, dominé? kérdém a vidor nevelőtől:

Amint eltörlött, de azért bátran kiparancsolt

Rospontos lovakon szűlő falumat tova hagytuk.

Legjobb lesz, felfelé, csak a székvárosba sietnünk.

S innét gyors-szekeren föl Pestre, hol a dunagőzös

Készen vár, hogy azonnal a Judenplatzra röpítsen.

„Indúlóban volt a gyorskocsi épen; azonban

Két hely üres volt még: befizettük, amennyit a német

Pénzünkből kifogott; fecsegett valamit, mi fejünkkel

Ráhagytuk, nehogy azt gondolja, nem értjük amit mond.

Városokon, falukon folyvást gyühügetve haladtunk,

Mellyeknek neveit nem tudta Doronghy komám se,

Mástól kérdeni én pedig átallám, nehogy ekkép

Járatlanságom kinevesse az úti közönség.

Máskép semmi bajunk: pecsenyénk minden fogadóban,

Jó, bár drága, borunk kivevén, hol rossz vala, néhol

Hölgyek is, egy kettő, a legközelebbi diéta

Végin - együtt az ujabb törvénnyel - kelve Pozsonyból.

Már nem messze valánk Pesttől: már látni gyanítám

Ős Buda nagy hegyeit, legalább a dajkamesékből

Ismeretes Gellérthegyet és a tompa Királyorrt,

Melyről obsitosok szedtek vala csillagot egykor.

Füstös oláhfalukon vezetett útunk; hegyet értünk:

Pest mégsem közelít, Mátyás palotája sehol sincs;

Hegyvölgyet mászunk: végtére kilátszik a város

És, uram irgalmazz! mutogatják: íme - Kolozsvár.

„Mit tegyen illyenkor nemes ember? dús magyar úrfi?

Üssek-e? kit, vagy mit? ki hibája, miénk-e vagy a gaz

Hippophagé? az övé, az övé, mert mért magyarúl nem

Szólt, magyar emberhez, Magyarországban? De hol ő most?

Nem vala hát más mód, mint káromkodni erősen,

S szidni - mivel nem volt egyebet kit szidni - az Istent.

„Semmi, Doronghy komám, mind semmi; ha már ide jöttünk,

Város ez is, mondják, nézzünk szét benne. Ugy is lőn.

Megszeretők a helyet; nyolc hétig nézegeténk szét,

Láttuk az egyszarvút, ettünk a tarka kenyérből.

És most visszafelé forduljunk? Mit felelünk, ha

Kérdi a francia gróf: micsodás Páris vagy az angol

Főváros (neve nem jut eszembe, pedig tudom, ott van

Írva beretvámon)? Legalább még egy darabocskát

Útazzunk: vagy a gróf addig haza megy, vagy - utaztunk,

Mondhatjuk, mivel így akarók, e tájra szerettünk.

„Így Szebenen, Brassón (szép szásznők) menve keresztül,

Assziba rándultunk. Okos egy nép volna különben

Benne, de ostoba, mert fával kövezé ki az utcát:

Hátha megégne az út: hol járna ebanyja oláha?

Itt már boldogulánk: nevelőmből folyt az oláh szó.

Egy faluban született magyarokra lelénk. Uram Isten:

Míly jó voln’ ezeket honi tótokkal kicserélni!

Majd Bukarestbe menénk: itt is tűzfészkek az útak,

S ím ez oláh példán nem röstel járni ma Páris!

„Nem tetszik Bukarest. Galacig szekeren, Galacon túl

Gőzösön útaztunk. Hamis egy játék az a gőzös:

A német szemetet, dudvát füstöltet alatta

És el akarja hitetni velünk, az hajtja hajóját.

Nem tudom én mi, de gőz nem hajtja, megesküszöm arra:

Van télen, tavaszon füst, gőz ezerannyi minálunk,

És mi hatása? miért nem hajtja el a vad oláhnak

Kémény és padolat nélkűli gazos kalibáit?

„Majd a Dunával együtt befutánk a Fekete-tenger

Öblibe. Hej nagy tó az a tenger! partja se látszik.

Azt hittem: feketébb leve van, s hogy tinta gyanánt is

Használják: de biz az még inni sem ér föl a vízzel.

Ez kutya egy út volt: fönt a födelen gonosz a szél;

Lent a szobában gőz, nagy hőség fojta rakásra.

Felfogadám, ha megint szárazra jutok, soha többé

Nem fogok ülni hajóra, ha parfüm hajtja, nem a’ füst.

„Konstantinápolyba jutánk. Sok tarka török van

Benne: csodáltam hogy’ hagyják ott széltire lakni.

Egy helyt hét tornyot mutatának: néztem a tájra

S többet háromnál föl nem veheték. Mutatának

Egy nagy várat is, azt mondván hogy benne a császár

Laknék: ezt nevetém, mert annyit csak tudok én is,

Hogy »Bécsben« lakik a fölséges római császár.

„Őszre került az idő. Haza kellene menni, Doronghy,

Mondám, untig elég tudományt vettünk ezen útból.

S hét hét mulva Drinápoly, Viddinen és Belegrádon

Által a Bánátban, Magyarországnak közelében,

Termettünk; honnét nagy kínnal elértük ohajtott

Falvunkat. Szomorú a többije, drága kisasszony!

Nem nyújt élvezetet nagysádnak, csak sebem írját

Tépdeli föl.”

De varázs Armída tovább is akarta

Hallani s olvasztó szeme pillantása elég volt

Bendéből kivarázslani e még hátralevőket:

„Házunknál idegent leltünk. Egy potrohos ember

Otthonias képpel, melyen a vendégiszony ollyan

Kórjeleket mutatott, mint foghúzási dolognál

Látni lehet, fogadá zavaros színű köszönésünk...

Honn-e anyám? kérdém; »kii?« s nagy szemeket vet az ember,

»Ah vagy tán az előbbi tulajdonos úgy-e? az L*be

Ment, miután harminckét évre kivettem ezen kis

Birtokot (és ezzel kezeit bő pantalonának

Tág zsebjébe dugá) s kifizettem mind az utolsó

Fillérig. Tessék oda menni, ha tartozik önnek.«

Elfordult s hidegen nézett a novemberi ködbe.

Hajts, kocsis! ordíték az oláhnak, római nyelvén,

Melyből majd száz szót hoztam haza távol utamból,

Nem baj a pénz, de ma L*be megyünk, máskép agyonütlek.

„Így a remény s ijedés kocsisomba szilaj tüzet adván

S e tüzet ostora somnyele átöntvén a lovakba:

Tízkor az l*i rokon kapujánál végre megállánk.

„Itten anyám betegen feküdött, közel a legutolsó

Perchez; alíg ismerhete rám, és félrebeszélvén

Váltót emlegetett. Rokonunk mondá el a történt

Gyászesetet: hogy anyám számos váltót kibocsátván,

A gaz kölcsönzők, gaz bírák dobra verették

Ingóit; kifogást sem hagyván tenni szegénynek,

Mellyet - háromszor legalább - tehet a nemes ember;

És hogy nem lévén hova nyúlnia, kénytelenűle

Fekvő birtokomat zálogba bocsátni, de a pénzt

Fölvévén, vele a gaz francia comte tova illant:

Mellyeni bújában beteg ágyba esék, soha többé

Föl nem üdűlendő!.........................

„Félév mulva sötét-komoran tértem meg anyámnak

Sírjától, hova eltemetém pénzemnek utolsó

Fillérét. No Doronghy, hová most? merre van otthon?

Mit természetesen ő szintúgy nem tuda, mint én.

Törte fejét mégis, ha talán e vérveritékes

Munka után valahogy sikerülne koholnia tervet.

A tisztújítás ötlött fel végre agyában,

Szolgabiróságot praescríbálván bajaimról.

„Megvesztél te komám? felelék: tudod-é, hogy a zsebben

Nincs egy erős krajcár s pénz nélkül eb a magyar ember?

Ám ő megmutatá, hogy járatos a honi törvény

Bakrai közt, és ért a nyúlkereséshez ugyancsak,

Megfejtvén, miszerint a magyar nemes ősi vagyonját

Tízszer eladja, ha kell, és visszapörölheti mindég;

Hogyha pedig más ad, vagy zálogosít is, olyasmit,

S őt - mert még nem is élt - meg nem kínálta vevője,

Jó kötekednie, mert vagy megnyeri, vagy szedi a sok

Pótlékot, mi talán még jobb, mint nyerni sokára.

Azt javasolta tehát: rontsunk a goromba vevőre,

Hogy, ha nem ád még a zálog-summára, mi rögtön

Perbe fogatjuk. Mely hadi cselnek jó sikeréül

Másnap ezer pengőt nyomtam dagadó kebelemhez.

„Most legelőször is a főispán tiszteletére

Mentem. Atyám végett kegyesen fogadott. Szivaroztunk:

Kérdeze törvényből holmit, mire hogy’ felelék meg,

Én természetesen nem tudhatom, annyival inkább,

Mert kérdései sem voltak tisztában előttem.

Jónak láttam azért ollyanról szólni, mit értek,

És felhoztam a tisztújítást, szolgabiróvá

Instálván nevemet tűzetni ki... Elmosolyodtak

Ajkai és így szólt: ki a pályán célt akar érni:

Tűr sokat és munkál, izzad, hol fázik, az ifjú,

Ója magát bortól, szerelemtől. Boldog az ifjú:

Egy tavasz és egy nyár van még őszének előtte.

Míg tart szép nyarad, édes öcsém, hát rakjad a fészket:

Szorgalom és tűrés! még nagyra mehetsz, csak akarjad.

„Megköszöném s jöttem. Van ezer pengőm, tele torkom,

Termetem és képem; tudok a kutyabőrös urakhoz,

Van szép cifra szüröm, selyem üngöm, vértesi baltám,

Pengő sarkantyúm, rőfös toll a kalapomnál;

Kostököm’ egypár száz kortespipa meg nem ijeszti,

S káromkodni tudok, cifrábban mint a toborzó:

Így nem igen félek, hogy a főispáni figyelmet

Kortesi érdemeim, szolgálataim kikerüljék.

„Folytak a készületek. Mert két párt volt a megyében,

Egyik az ős magyarok nemadózó pártja: tapasztalt

Ősz öregek, nagybirtokosok, grófok, hadi tisztek,

Consiliariusok (mindhárom fajja ezeknek),

Táblabirók és szolgabirók, közbirtokosocskák,

Végre a romlatlan, címerleveles rokonoknak

Szép szót megfogadó, jogokat védő sokasága.

Másik a hígvelejű szóhősök zajtele pártja:

Kik miután magokat vagyonoktól megszabadíták

Most szabadelvűknek szeretik hánytatva nevezni.

Máskép pörkerülő prókátorok, elszabadított

Gazdai tisztek, bűnkereset-sujtotta uracskák,

Pusztult földesurak, kitagadt fiak, írnok öcséim,

Konyhai látogatók, hervadt rózsák fizetéses

Pillangói: rövid szóval mindennemü serge

A békételenek, szeleburdiak és fecsegőknek;

Nem kis része pedig honoratiorok: tudományos

Kántorok és jegyzők s több ily kapa-unta parasztok.

E két párt közepett vala még egy ingadozó párt,

Mely mint színehagyott posztó, kétes, ha piros vagy

Zöld volt-é hajdan: most illeszd bármi szinűhöz,

Egyformán veti arra tökélytelen árnya fakóját.

A maradandó párt tens Nemdy urat kiabálta;

A szaladandó párt valamely nagyszáju Parázsit.

„Hosszas volna előszámlálnom, mit követék el

Pártom híveiért, de kivált magamért, faluszerte;

Mint nyomtam kebelemhez a zsíros ködmenü noblesse-t

A zamatos csókot mint viszonozám tele szájjal;

Mint osztám a huszast, szájszámra s a száj erejéhez

Képest; mint tüzelém őket harapós italokkal;

Főleg mint hazudék soha nem hallott jogaikról,

És az arany bullát, mint gyémántoztam előttük,

Százszor is esküdvén, hogy Nemdy ha lészen alispán,

Nemcsak a már felrótt méltatlan adót letörűli,

Sőt a paraszti adót is köztük elosztja jutalmúl,

És több illyeseket: mellyek bizonyos sikeréűl

Háromezer vótum tátott rám hárpia torkot.

Összeirás történt. Nem az elnyűtt régi modorban,

Így ir a jegyzőkönyv, hanem új rendben, szigorúan.

A névsor pedig a szavazás idején betüsorral

Volt kikiáltandó s az egyén akkép szavazandó.

Szentűl van. Mi tehát feljártuk hadnagyainkat,

(Mert a hadnagyokat könnyű rábirni a jóra)

Tettünk összeirást: (játék neveket kitalálni

S a szavazást azután elvégeztetni paraszttal)

S úgy vártuk be a tens küldöttséget, ki örömmel

Elfogadá a kész névsort és víg lakománál

Jókat ivott a nehéz munkára, javábul a bornak.

„A tisztújítás egy hét vala már; mi az órát,

Perceket úgy lestük, mint víg szüretet les a gyermek;

És ím, hirtelen a főispán vármegyegyűlést

Hirdettet, valamely most jött fensőbbi parancsért.

Összegyülünk, a parancs olvastatik; ennyire megy ki:

»Tisztesb-rendűség nem lévén ősi nemesség,

A megye álljon el a végzéstől, melyben ezeknek

Voksot adott: ha nem áll, tisztújítást ne reméljen.«

Pártom e rendelményt hódolva fogadta, szokásként

Ellenben szeleburdi vitézink víttak erősen,

Piszkoltak mindent, mi fölöttük bír hatalommal,

Keblükhöz karolák a nevelt honoratior osztályt:

És ők fércelték e kormányelleni végzést,

Hogy: Mivel egyrészről terhet visel a nemesekkel

A tisztesb osztály, másrészről, sokba kerülvén

Eddig is a szavazathódítás, több haladást nem

Szenvedhet már tisztfejelésünk: minden időben

Állani fog honoratiorink szavazatja, kivévén

A szavazás idejét!...........................

„Egy nap egy éj a köz, s mehetünk foglalni a termet.

Méltóságos ur - a főispán - megmutatá hogy

Van tálentoma, nem kis mértékben, hadi cselhez:

Tudniillik beparancsola másfél ezret a nemzet-

Őrségből (azaz: amelyekkel a nemzetet őrzik),

Színleg a szép s jó rend fenntartására: pedig más

Volt azalatt... titok... Ej, nagysáddal mért ne közöljem?

Pártunk szembetünő kevesebbségét akará ki-

Pótlani e dárdás és szúronyos őrkatonákkal.

„Végre megért az idő: azaz eljött a kijelölt nap,

Folyt a tanácskozmány, s bár főispán ur erősen

Álla, hatalmas okát kifejezvén spártai csak-ban:

Végre kiforgatták sarkából és kijelölte,

Akit az ellen akart, mondtam: nagyszáju Parázsit.

Indúl a szavazás. A nemesség névsora - számos

Rőfre menő - ott reszket a küldöttségi kezekben.

»A. betü, első név. Nincs itt? hát jőjön a másik.

Az sincs? - Ej, minek is, hadd jőjön az, aki jelen van.«

És jött. - Háromszor szavazánk és, rettenetesség,

Mégis az ellen nyert! mert ők négyszer szavazának.

„Nem kicsiny érdemeket szerzék pedig e csatatéren,

Mert majd elrekedék. De miért kérkedjem e hősi

Tettemmel? hiszen azt elhírli a Nemzeti Ujság!

Szolgabiróságom küszöbén állék. Körülöttem

E hű társaim is, fölemelni azonnal az ifjú

Judliumot. Tettünk, és tettek az ellenek egyre

Szolgabirót, meg szolgabirót: főt, alt, közepesdit.

Sorban az esküttség: »Jobb lesz mint semmi« - morogtam

Társaimhoz, »de ti is hozzá készültetek immár

Felmutatásomhoz, fel nem sütlek, ha csak élek.«

Hajh, hazudék, hazudék: betelett a jurassori szám is:

(Kell oda más számnál?) és én - ki sem is jelelődtem!!!

„Tisztújítás ez? kérdém reszketve dühömben,

Az van-e? vagy vásár, hol lelkeket ad, vesz az ember?

Hol nem az érdem jő mérlegbe, hanem gaz önösség

Űz szemfényvesztő játékot az ősi nemessel?

Én kívánom: a főispán tüstént kijelöljön

Engemet. - »Ó tüstént« vág közbe az elnök: »ez embert,

E buta rendzavarót tüstént börtönbe, legények!«

S megcsillant a sásidomú szuronyok sokasága.

„Tudtam a nonust, mert a minap betaníta Doronghy

Erre is egy kínnal, mint már majd vármegyetisztet,

S börtön!... idézés nincs, megadás nincs, sőt kereset sincs

Elrendelve, s ime börtön! nekem ősi nemesnek!

Feldühödém (ki nem is dühödik vala, bántva miként én?)

És egy erős ugrás a zöld asztal közepére

Juttata, - társaim is követének; - hol legelőbb is

A kalamárisokat szétrugtuk az ülnök urak közt,

(Egy foltocska jutott a főispánnak is akkor)

S kardot rántva erős védő helyzetbe szorúltunk.

„Ámde a szúronyosok nyomulának hosszan előre

Balga, ki ott is küzd, hol csak szaladásban az élet!

A természet adott embernek lábakat is, nem

Csak kezeket, s ki pusztán kezeit használja örökké,

Ollyan, mint a diák, ki felől a krónika írja:

Hogy kés- villával darabolta fel a fidibust is.

Így mí sem teheténk egyebet, mint harmatos arcú

Táblabirák és tens uraim tetején leugorni,

S hátat fordítván a fényes acél agyaraknak,

Bordaropogvány közt kinyomulni a lármateremből.

„Hajh de veszélyünknek még ezzel nem vala vége,

Üldöztek szanaszét bennünket, mint fugitivus

Úti betyárt, kinek a törvényszék s tiszti bakója

Tiszteletére megyen (mert még egy évnyi egérút

Van s ezalatt a vármegye ölhet bárkit az úton,

Hisz, ha nem áll neki a végítéletnek, utólag

Kívül birtokon, azt szabad ám fölvinni az égig!).

Kertről kertre jutánk, míg végre a fegyveres üldők

Vad zaja elnémúlt mint a Kösi malma Szoboszlón,

És mi sikátorokon, zugokon hallgatva ügettünk

A városszélig, hol vad kocsi áll vala kettő

- A kocsisok, hihető, bent a korcsmában aludtak -

S én felszökve nehány társammal egyikre, a többi:

Hű Maradossy, derék Nemadózy s a nagyfejű Szűzváll

Még más kettővel követék az ulyssesi példát,

És felugorva hamar másik szekerére a pórnak

- Nem lévén mi tovább a megyéhez vonzana bennünk’ -

A zabevők közzé csapkodtuk a jaj-hegyes ostort

Meg sem is állva előbb, mint másik vármegye szélén.

Ott, nehogy ártatlan tréfánk bűntetti lopásnak

Tessék, a szekeret, lovakat, kormánytalan úton

Visszabocsátottuk föllelni az abrakadókat,

És gyalog indúlánk savanyú sorsunknak elébe...

Hajh, de mi út vala ez! megtörve csatánk dühe által,

Éhen, fáradtan, de kiváltkép szomjan utaztunk,

Fő utakat kerülénk, rettegvék felfödözéstől,

Áztunk, szikkadtunk, valamint tetszett az időnek.

Legfőbb pontra rugott pedig a nyomor e mai éjen,

Melyben az orkánnak kísértetek is segitettek,

Melyben a vész elszórt bennünket s ördögi csalhang

Hívogatott - majd elrémíteni - bűvtele síkon.

És tán halva kelünk föl e hajnal lenge szelével,

Mellyet az ablakokon már-már érzek belopódzni,

Hogyha te, tündérhölgy, nem küldesz előnkbe vézérfényt,

Híván nagy kegyesen gyönyör- és kéj-lakta honodba.”

Már a pirók hajnal diadalzászlója kifeslett

Napkeleten, s folyvást pirosabbá lőn a hegy ormán;

Réteken, erdőkön, falukon és városon egyre

Ébredezett a zsibaj, jeleül, hogy az annyiszor ifjúlt

Természet ma megint felocsúdott rémriadalmas

Álmából. A paraszt nyujtózva kel ökrei mellől

És kitörölve szemét, a most féléve mosottat,

Cserhaju öklével, ballag mérsékleti boltba

Egy negyed életvíz lélekderitő italára.

Szurdikos utcákból, hol az éjt festékes aráknak

Karjai közt tölté, kimerűl tollas köpenyeggel

Egy vagy két filozóf, szüleiknek drága reményi:

Élni sietnek ezek, vásárlani új gyönyörélvet

Pár huszasért s pótlékul adott potom életerőért.

Már ama jobbak, kik magukat rég túlmivelék az

Ostoba természet pimaszos szabatú reguláin,

Vetkeztettetnek lefelé, hogy az éji Geschäftek

Lankasztása után elaludják a nap unalmit.

Itt-ott utcaszögön serkennek a városi őrök,

És elballagnak kipihenni az éji virasztást,

Osztoznak zsebelők, csendőrök, az ég adományán,

Majdan a károsnak nagylelkűn visszahozandók

Elsikkadt fejszéje nyelét, hitványka jutalmért.

Főleg a vendéglő körül éber az élet azonban.

Fürge legények, zöld kötenyekkel, ki s be sorolnak,

Hónuk alatt foglalva tekercs, kalapács kezeikben,

Még füleik mellett a múlt napon ott feledett toll.

Benn, a keringőben fölfejlenek ím a tekercsek,

Zöld, veres és hószínü fejér kelméket eresztvén,

Mellyekkel padokat, táblát és karzatot egyre

Felcsicsomáznak a zöld hasu fickók, óva szegezvén

Széleiket, nehogy a fizetetlen nemzeti kelmék, -

Mellyek a Grosshändler soha nem feledő pagináin

Írvák, nem szelidítve büvös saldirt erejével, -

Elszakadozzanak, és a vevőt más boltba riasszák.

Nemzeti ünnep lész itten: Védegyleti Gyűlés.

Már gyűl a sokaság bámulni a tarka mutatványt,

Éttelen újságvágy dologellenes ingere hajtván.

Jőnek urak, nem-urak, vászonnemesek, paszomántos

Birtokosok, frakkos megyetisztek, arasznyi szakállal

Kardosan és botosan, hogy tudjanak ülni tanácsot;

Úri parasztok, azaz kutyabőrtelen értelem aljas

Emberi: ügyvédők, tisztek, papok, orvosok és föld-

Mérők, kik hálátlanúl nem rettegik édes

Anyjokat is lánccal terhelni naponti kenyérért;

Végre zsidók, lesikált állal, hagymás faluszájak,[157]

És a kanászoknál szigorúabb sorsu tanítók.

Asszonyok is: lelkes buzgalmu leányi e honnak

(Nem sokan e nemből) honi festésű rokolyákban,

Legtöbben divatos kelmékben, máshoni drága

Csipkebodor közepett ülvén mint nyársra feszült lúd,

Tartani pártatlan bírálatot öltözetéről

A bejövő-kimenő minden rangú sokaságnak;

Szűkkezü kalmárnők csődöt lehelő piperével,

Vesztaszüzek, zsoldos katonák ónnal teli karján,

Peckes mesternők, feszes arccal, gömbölyü testtel;

Szürke harisnyájú, idegen haju cifra zsidónők,

És lyány-asszonyok, e szók értelmében egészen,

Kik csak a buzdító, a tevékeny férfira várnak,

S készek mindenöket, nemes elszánással, od’adni.

Áldozatúl, a hon gyarapúlásának okáért.

Jött Rák Bende vitéz, jöttek mind társai. Őket

Ellátván a büvész Armída tanúlevelekkel:

Mintha nemely távol megye gazdag táblabirái

Volnának, legelőbb most látogatók e megyében

Kis részbirtokukat, feljöttek tiszteletére

A megyeispánnak, ki, nem is kételgve irántuk,

(Mert tudhatta-e azt: ki, hol és mit bír a megyében?)

Szívesen elfogadá, s meghítta gyülésbe is őket.

Végre az elnök jött, ki nagy éljennek közepette

Székeig elhatván, ekkép kezdette beszédit:

„Én nagyon örvendek, látván, becses úri közönség,

Mily nagyszámu magyart képes még gyüjteni egybe

A haza érdeke, mit mostan van látni szerencsém.

A védegylet ügyét akarom kegyetekbe ajánlni.

Balgatagok voltunk mostanság, nagybecsü gyűlés:

Ősi apáink megtanulának szőni darócot,

Törni juhbőrt szittyás kacagánynak, szíjt hasogatni

Bocskoraikhoz, kalpagnak rókát lenyilazni,

Farkast és medvét bundának csáva-cserezni,

Asszonyaik pedig a lent fonni, himezni a vásznat,

Kötni erős csipkét és varrni magoknak, uroknak:

Ami kevés pénz volt, nem ment külföldi zsebekbe,

Nem hanem - eltemeték, minekünk, késő maradéknak.

Ámde mi elhagytuk nyomdokjaikat: kacagány helyt

Szűk zsákot viselünk zagyvált szinü condra szövetből,

Párizsi utcákhoz készített kelmetopánkát

Hordunk, öltözetünk valahány darab, annyi királynak

Országából jött, s jó drágán - néha hitelben -

Vettük, ugar földünk bevetetlen hagyva miatta.

Ez gonoszúl megyen így. Kinek egy garas a jövedelme,

S hármat költ: az előbb, vagy utóbb, de bukásra jut egyszer.

Íme azért lelkes, takaros polgári e honnak

Egyletet állíttak, melynek minden magyar ember

Tagja lehet, s nem kell mást tennie, mint fogadással

Azt ígérni, hogy ő honi kelméket fogad el csak

Öltözetűl, honipar művét használja magának.

Álljunk hát e nemes, csak húsz krajcárba kerűlő

Társúlatba mi is: ki ne tenné ezt a hazáért,

Lévén alkalom azt illy olcsón tenné dicsővé?

Itt az ív: írjuk alá. Kezdem: másfél huszas; itt van!”

Szóla; megéljenezék, és végre leűle szokáskint.

Ellenben pedig a tűzlelkü Hamarfy felálla:

„Én nem kérdezem azt, használ-e honomnak az egylet”

Kezdi, „csak azt: kormány ellenzi-e vagy sem? azonnal

Tudni fogom, vajjon üdv rejlik e benne, vagy átok.

Úgy veszem észre pedig: nincs a kormánynak inyére,

És így, nem magyar az, cudar az, ki tagúl be nem álland.”

Melyre vitézlő Bende, dühét nem bírva, felugrott,

S fülhasitó hangon így ránta magára figyelmet:

„Az cudar, aki teszen kormánya, királya dacára.

Az cudar, aki e kardviselő nagy nemzet egyénit

Görbe takácsokká, festőkké tenni akarja!

Illik-e az, hogy lent fonogasson az ős magyar ember?

Illik-e, hogy gyapjút csapjon? Végtére: ki tiltja,

Ezt ne vegyen, vegyen azt a szabad-zsebü honfi nemesség?

Verje meg a magyarok szent istene, aki aláír.”

Rosszalatot búgott e szókra egész balog oldal:

Ellenben javalá a sanior és mosolyogta;

Melynek szürkehajú seregéből Aggdy felállván,

„Meglehet” így kezdé: „van jó ezen egyesületben,

Ámde korán van még, éretlen rá a magyar nép.

Ifju korunkban, jól jut eszembe, mi lelkesedéssel

Terjesztők a magyar szabatú köntöst haza-szerte!

Szalmai volt a láng: frakkot visel a magyar ismét.

Most pedig a kelmét kívánnák megmagyarítani:

Meg nem foghatom azt, mért nem derekabb magyar öltönyt

Anglia-posztóbúl, mint quakert szabni magyarból?

Hordjunk zrínyit előbb, azután írhatjuk alá ezt.”

Gróf Telivér lőn most a szónok egész tüdejével:

„Kormányellenies cél rejlik az egylet alatt, és

Forrongásra vezet: megrontani minden erőmmel

Szent kötelességem; pedig ez sok szép huszas áru

Múlatság, uraim, nem mint önök egylete! már is

Tízezret fizeték, pengőben, a gyáralapító

Társúlatba, de nem sajnálnék adni megannyit,

Csakhogy a védegylet bukjék, mielőbb, mi rutabbúl.”

Ton d apameibomenoV fölkelt gróf Lánghy, tüzelvén:

„Én is adék a gyáralapító tárba, nemes gróf,

Húszezret, de azért nem kérkedem ily helyen azzal.

A védegylet ivét pedig épen azért fogom, ímhol,

Írni alá, mert húszezerig meg kell rövidítnem

Pénzkiadásomat; igy magamat, honomat kisegélem.”

Ónapy táblabiró váltá fel a grófot: „Örömmel

Lennék társ az urak céhében s nem vonakodnám

Subscríbálni azon papirost „úgymond” ha lehetne;

Ámde nagyon méltó mentségem: tisztes öregnek,

Mint magam, ily kirivó szinü köntöst hordani nem szép

Lenne, fehért, zöldet, vereset, mint látom e tábl...”

A nagy kacagás vágá ketté az öreg szavait, ki

Szégyenkedve leült és felfogadá: soha többé

Szót nem emelni, habár lopnák is előle hazáját.

Szünvén a kacagás, Rőfész foga szert, s puha öklét

Törve: „Alássággal hírül adom, a honi kelmék

Brünn - vagy izé... Gácsról” igazítá arca-pirultan

„Még ma megérkeznek, szolgálhatok illemes áron...?”

Nagy köhögés jöve rá s így kénytelen újra leűlni.

Singhy barátja pedig könyökét megrántva susogta:

„Mit gondol koma, bukni akar honi kartona mellett?”

„Ej koma”, válaszol ez, „van eszem. Két vén honi mellett

Tízet adok külföldi vagyont szint’ oly magas áron,

Végre, bukást mondván, a gyárt buktatni segítek.”

„Már az más” felel a koma, képe simára juháztan.

Folyt az aláírás, szónoklat: s megjegyezendő,

Nem szólt mind, ki aláírá az ivet, de viszontag

Sem mind írta alá, ki az ügynek szónokaképen

Sok nedves tenyeret fájós tapsokra hevített.

Most Pipy gróf kelt fel s ügy pártolatára emelt szót:

Mert, úgymond, divatos ma ez eszme nagyok, kicsinyek közt,

Mert nem sokba kerül, s nagyon is lágy a kötelezmény:

Puszta becsűletszó fékezve csak a kirugókat.

És így, aki belé unt, bizvást visszavonulhat:

Szó a kötél, szabad azt revokálni, kivált a nemesnek.

Hangady táblabiró hasonúl pártolta, ez okbul:

„Olcsón vesztegetem gyapjúmat” mond; „ha Magyarhon

Szinte csinál posztót s a külföld hordja tovább is,

Szökken az ára, hiszem, s akkor huszasom, haza hozzák.”

Mellé szólt Rohanász; ő, úgymond, helyben aláír,

Él hite keblében - s ez okon kész áldozatokra -

Hogy védegyleti tag testén a nem-honi kelme

Benn született honivá nemesül idegen szaga múltán.

Borzond is javalá, ott látván benne az üdvet,

Hogy lecsepűli böcsét a külföld áruinak s így

Féláron vehet ő idegen-készítte iparműt.

Langyi hasonlóul, nem igen tűntetve, aláírt;

Ő az egészt levegőtisztító éji lidércnek

Képzeli, mely se nem árt, sem használ szembetünőleg,

S el fog tűnni megint, miután ragyogott egy időig.

Ingady ellenben - majd bal, majd jobbra tekintve,

Hosszú kétely után sem merte nevét odaírni

(Juste milieu-s vala ő), abban lele mégis egyensúlyt

Hogy fogadást tőn és - azt mondják - esküt adott rá

Négy szem közt, miszerint, bár nyilván írni körülmény

Tiltja, titokban azért hű lészen az egyesülethez,

És, ha jutányosban kaphat honit, azt vesz örömmel.

Illyen s még badarabb okokat hordván fel a gyűlés

Tagjai kölcsönösen, miután a gyomorkaparó dél

Hírül adá, hogy a gazdasszony káromkodik otthon,

És a béketürés gyakor ásításra fakadt ki:

Amint testi szemét éhség hálózta, fokonkint

Nőtt értelme világa az elnöknek, ki egészen

Tisztában látá kettőkor a tárgyat, a tisztek

Megválasztattak (mind jó hanyag emberek) és a

Gyűlés téltul elégült újságvággyal eloszlott.

Bendét gróf Telivér meghítta magához ebédre

Sorsosival, másnap pedig a követútasítások

Választmánya előtt mutatá be levente barátját.

Nagy kazal indítvány, szép változatos vegyületben,

Várt a tanácskozatok percére, hideg nyugalommal:

Minden előtt a magyar nyelv fordula kézre közőlök.

Ennek az ellenzék egy kis töredéke ohajtott

Volna erősb szövetű törvényt, mely bírna darázzsal

Szintúgy, mint a legyek törpéivel és szunyogokkal:

Ámde a nagy „numerus” megelégvék, sőt köszönettel

Vette az eddigit is, némely nem győzte csodálni:

Mint történhetik az, hogy már nincs tiltva magyarnak

Szólni, pörölni, Magyarhonban, született anyanyelvén.

Most az avíticitás kérdése került felül. Ez sok

Szép köhögésre adott okot (ó mert szörnyü poros volt!)

Majd, miután fel lőn olvasva, vitáztak erősen,

Felhordák okait mind a négy nemzeti lapnak,

Sőt felül is múlák ezeket pokrócban, epében.

Földesurak, kiknek tetemes földbirtokaikra

Dédükök elfeledett bűváldozatúl ebet ölni

S bőrét a szerezett holdak hátára terítni,

Hogy védné azokat harapós prókátorok ellen,

Rögtöni eltörlést javasoltak a nyűg ősiségnek.

Ellenben megavúlt ügyvédek, régi fiókok,

Szú-likacsolta családszekrények felkutatói,

Ó nevek emberi, volt uradalmak messzire terjedt

Mesgyéin legelők s tengők örök álmu reményben;

Szemrontó firkák halovány rejtélyei titkán

Rágódók s egyebek, tudná a manó lesorolni,

Alkotmány-kidülést, nemzetsírt láttak ezen szép

Aggszerü intézet legutolsó körme-szakadtán.

Legkitünőbb vala most Rák Bende beszéde, ki tartván

Zálogosított birtoka vesztétől, kimeríté

Ékesszólását a veszélyes gondolat ellen.

„Nemde”, kiált hevesen, „most is sok a pertelen ügyvéd,

Kik, mivel egymástól nem tudnak elélni különben,

Hajhászok, keritők és alkuszok és veszedelmes

Csendzavarók lesznek, mindennapi szűk eleségért?

Most vegyük el kenyerök jobb részét: nem fog-e majdan

Fellázadni egész seregök, s e drága Magyarhont

Nem fogják-e utóbb fenekestül felborogatni?”

Ingady ellenben kívánta, hogy „eltörülődjön”,

Mindazonáltal nem rögtön, mivel az sok elárvult

Hajdani nemzetség ígényit meghiusítná,

Nem: hanem elvárván végét minden folyamatban

Lévő és ezután kezdendő ősi pöröknek.

Még ugyan a többség akaratja ki sem vala mondva.

Mindazonáltal, időt kívánván megtakarítni,

Sorra kitálalták a tárgyakat, okszerü célból:

Hogy ki egyik tálból nem eszik, nyulhasson a máshoz.

Bende a hongyűlés éventi ülései ellen

Tiltakozék, kérdvén: minek azt a sok f... törvényt?

Ollyan a törvény mint a bor: fanyar ízü ha új még,

És savanyú képet torzít mellette ivója,

Míg a megérett ót kéjelgve bocsátja le torkán.

Van Verbőczyben ó is elég, csak győzze az ember

Azt betanulni; miért ahelyett hát gyártani újat?

Isten tízet adott mindössze az emberi nemnek:

És mi nem érnők meg félmázsás corpusainkkal?

„Úgy van, öcsémuram” ősz Patvardy felelt helyeselvén,

„Hajdan az ifjúság tanulá, mint tisztes apái,

A haza törvényét, mint azt Verbőczyben és szent

Corpus Jurisaink foliánsain írva találta:

Most, tanulás helyt, őmaga gyúr, külföldi anyagból,

Új törvényt, nehogy a régin rágódnia kelljen.”

Másik a képviselő rendszert átkozta kegyetlen,

Mondván: nem lakik ő jól más szájával, eszét sem

Bízza magánál, úgy lehet, ifjabb képviselőre.

Aggdy a kortesség szép volta felől csodaszépen

Értekezék; Telivér a német vámra sohajtott,

Úgy hívén a hazát tündökleni gazdag iparral.

Gróf Pipy kényszeritett örökös váltságot ajánlott,

Melly a jobbágyot kötelezze kiváltani földjét;

Földesurát, úgymond, szükségtelen így kötelezni:

Az, maga hasznáért, örömest lép alkura úgyis.

Volt, ki füléig adós maga, üdvet a státus-adósság

Elfogadásában keresett, nem tudni, mi okból;

Másik egész tűzzel - vala bár hive a maradásnak -

Sürgete teljes szót minden városnak adatni,

Csakhogy az ellenzék leszavaztassék a diétán.

Lánghy a kormánynak felelősségét akará ki-

Vinni: derék akarat! kár volna ha nem sikerülne!

Mondják: így akará az egérnem is egykor a macskát

Megzabolázni, de nem hallottuk még az eredményt.

Mások a sérelmek tárgyában emígy szavazának:

Minthogy ezen panaszok nagyon is halmazra tolúltak,

S mink, fiatal maradék, nem tudjuk már nagyapáink

Régi gravameneit, nem tudja miénket a késő

Posteritas: jó voln’ ezeket mind összeszedetni,

És egy öreg könyvben kinyomatni jövő tudomásul.

Ám sokan ellenzék e javaslatot, azt bizonyozván,

Hogy feledékenység legjobb ír e panaszokra.

Szóltak az esküttszék mellett és ellen is, ámbár’

Vékonyan ismerték ezen intézet miben-álltát,

Csak hírnévben, mint a monda vitéze a kávét:

Hja, de mi csillagaim, törvényhozatalra születtünk:

Azt is látnunk kell, ami túl van hályogainkon.

Mindezeket, pro és contra, vitaták sok időig;

Mindenik önnéztét akará a többire tolni,

Vélekedésében tetszék mindenki magának,

És maga sátra előtt söpré minduntalan a port.

Így, természetesen, lehetetlen volt egyesülni.

Látta az elnök is ezt: hogy azért más térre vezesse

A meddő szavalást, ámbár még nem vala sorban,

Híres ügyét szőnyegre dobá a házi adónak.

Mintha darázsfészket pajkos süheder faderékban

Megbizgat, dühösen zúdul fel a hangos odúban

A szuronyos bogarak számnélküli nagy sokasága:

Úgy zúdúlt föl egész teremök, hallván az adó szót.

Elsőbb is Rohanász foga szert, és cifra beszéddel

Nemcsak a házi adót, hanem a hadit is helyeselte,

Mert, vegyük észbe, magának nem volt semmi vagyonja,

Sőt a reménybelijét is túlhaladá az adósság.

Ellenben Telivér gonoszúl csépelte a tárgyat,

S hosszu beszédének farkául így teve kérdést:

Volna-e képtelenebb annál: hahogy a nemes ember

Nemcsak a választás terhét, mely annyira súlyos,

(Egy tisztújítás taval is négy ezriben állott)

Fogná hordani, nem, hanem a megyetiszt fizetését

Szinte viselné a házsártos, lomha paraszttal,

Kit csak, mint a diót, törten használhat az ember?

Gróf Pipy váltá fel, de nagyon más-szőrü beszéddel.

Ö minap apjával csak egy úgynevezett szobalyányon

Összeveszett gonoszúl, s azidőtől fogva szünetlen

Pesti Lapon legelész és átkozom egy liberális;

Hármat a legjelesebb cikkekből szóhiba nélkül

Elfútt, s elfogadá az adót; de az emberi szívek

Vizsgálója tudá, hogy a szónak rejteke táplál

Némi reményt, miszerint hamarább rá száll az örökség,

Mintsem a házi adó törvénye fizetni szorítná,

És így még lesz idő a nem-fizetősdi szerepre.

Most ősz Aggdyra jött a sor, ki felállva, nehézkes

Mozdulatokkal (mert ő nagy nyomatéku egyén volt)

Méltóságosan így szavazott: „Természeti törvény,

Hogy kiki ollyan arányban hordja az álladalomnak

Terheit, amilyen részvétese a jövedelemnek.

Én a közös fizetés terhét őszinte örömmel

Üdvözlöm. Hogy adóz a jobbágytelki nemesség,

Én javalom, mert azt a jogosság hozza magával.

Tudva van ott: mellyik nemes és hány véka vetést bír,

És az adókivetést akadály meg nem nehezíti.

Ám a birtokosok már más rovatúak: ezeknek

Terjedetes faluit, pusztáit, mesgyehatárit,

Völgyeit és hegyeit, vizeit, gazait, pocsolyáit,

Erdőit, mezeit, nádréteit és legelőit,

Malmait, amellyek kétszer vámolnak: először

Míg zöld még a vetés, megye-meglimitálta vizökkel,

Aztán majd szemül is molnár-szentelte fukákkal,

Mindezeket nincsen ki e földön számba vehesse.

Én hát, bár az adófizetést is örömmel akarnám,

Még most megmaradást javalok subsidiuminknál.”

Erre legott tüzesen felpattant a deli Borzond:

„Táblabiró tens Aggdy Ferenc úr úgy teve, mintha

A szabadelvű párt szabad elveit osztani hajló

Volna, de lám a szeg kiüt a már rég elavúlt zsák

Hézagain, s a víz kifoly a rossz rosta fonásán.

Jobb azt szép kereken megmondani: »én nem adózom«;

Vagy: »bizony én igen« és nem hímhámozni körötte

Én feltétlenül fizetem - bár zúgjon akárki -

Házi adóm, mihelyest - felelőssé válik a kormány.”

Lánghy nem így akará, hanem elsőbb tettleg adózni,

S akkor a gyűlt pénzről majd rendelkezni magunknak.

„Míg e zöld táblán” úgymond „készítjük az ingyen

Terveket, én addig nem várok semmi eredményt.

Kezdjük el a fizetést, alapítsunk nemzeti tőkét,

Majd lesz terv is elég, csak pénz s akarat ne hiányzzék.”

Nem helyeselte szavát e grófnak a szellemi párt sem.

Mit? rögtön fizetést? morogának. Az esztelen ember!

Sokkal szellemiebb haladónak véltük a jámbort.

Mintsem időt töltsön s kezeit szennyezze, fizetvén

Materialis pénzt ragyogó pompáju szavak helyt.

Majdosi pártolná, de haragszik, hogy liberális

Pendít meg mindent legelőbb, pedig ő szabadelvű

Ember után, mondá, még mennyországba se menne,

Lepkefy ellenben - ki ma szólt elsőbb a gyülésen,

Ifjui lángszívvel kelt védelmére az ügynek.

Ő csak a mult napokban tért vissza honába Pozsonybul,

Hol, mint úgynevezett Lantaxerr, sok mosadékot

És átkot megevett megivott két évnek alatta.

Ott, bár ótta magát a közös ragadálytul eléggé,

Hajh! megmételyesült (legalább azt hitte az apja)

És, uram irgalmazz! szabadelvű lőn a fiúból.

Itthon elővették csípős lúgját a szülői

Feddésnek, s váltig mosogatták azzal a kölyköt:

Hasztalanúl! Szerecsent mostak. Végtére a gyeplőt

Búsan utána veték, várván, hogy a köznapi élet

Tégla-darabjaival dörzsölje le a veszedelmes

Szellemi mázt. - Éljent aratott, végezve beszédét.

Most miután a jobb s balog oldal sorban elállott,

Juste milieu-s uraim neki bátorodának a szónak.

Volt ki adót fizetett, de csak úgy ám, hogy ne adónak

Híják a fizetést; másik kész volt az adóra

Úgy, ha az eddigi nagy terhű subsidiumok helyt

Könnyebb rendes adó lépend, s nem hajtatik oly nagy

Tűzzel, mint szedetik ma az ily országos ajánlat.

Legnyomosabban szólt pedig a jó Ingady, mondván:

„Szívemből akarom, hogy adózzék minden, e honnak

Felvirulásáért, kit egével bétakar e hon:

De kérdem: mire ám? Nem kell-e kitudnom előre

Részletesen, hova fog pénzem költetni, mit adtam?

Hány kapocs, és hány sín kell a vasutakhoz? az őrnek

Mit fizetünk? s abból mi esik rám? Hát a csatornán

Hány garas egy napszám? Hány ásó és kapa kell ott?

Mindezt tudni nekem, kérdem, bőrömbe nem áll-e?

Én, hogy az állandó fizetés törvénybe irassék,

Kívánom; de előbb állandóan s örök évig

Szükség, részletesen, híven, kicsinálni a költség-

Jegyzéket; hova majd az adó fordíttatik évrül-

Évre; s azon munkát a törvénytestbe nyomatni,

Hogy tudjuk, mikor és mire kell filléreket adnunk.

Én, ha ezen jegyzék törvényünk testibe nem megy,

Semmi adót el nem fogadok, bár elvem adózni.”

És már nem vala több szónok; röviden szavazának:

Elfogadák az adót, kiki fenntartván a magáét.

Bende pedig nem szólt; komolyan pödrötte bajúszát:

Csak ti pöröljetek, így gondolta, saját magatoknak,

Én tettel mutatom meg: adózik-e lélek e honban?

Ingadyhoz vala most meghíva ebédre, ki tegnap

A szabadelvűknek készítette fényes ebédet,

Most pedig a maradó pártot kérette magához.

Ingady gazdag volt s perszé gyermektelen ember;

Nője derék asszony, köpcös, piros arcu menyecske:

Ez radikál nő volt: nem szenvedhette a foldást

És toldást, hanem új kellett neki szüntelen: új pénz,

Új ruha, új vendég, új házi pör, új kocsi, új hír;

Nem csoda hát, hogy az új arcú Bendét sem utálta,

Sőt avatott szemek azt kezdették sejteni: Bende

Kedvéért örömest eltűrne kevés gyanusítást.

Mélyen aludt ezalatt szabadelvü Hamarfy lakában,

S nem vőn részt az ülés fontos dolgában egész nap,

Hajh, mert némi csodás esemény, mintegy meseforma

Messze letartá őt a vármegye zajteremétől.

Ingadynál fényes lakomán volt tegnap a „szellem”

(Így nevezék pártját) s jól megrakodék vala „hússal”;

Ott torozott ő is, s mivel úgy szabadelvű modorban

Itta vizét a közös habarékú városi kútnak,

„Nem vala szokva ehez, minthogy nem iszik vizet otthon”,

Rosszúl lőn az ebéd végén: megevék tizenöt szem

Labdacsot, egy cigarót elfúkált, nemzeti színű

Fagylaltat csemegéze, zuhanyt vőn: hélas! hiában!

Gyomra motóláit megakasztani nem vala képes.

Lőfegyvert ragadott és ment szellőzni szabadba.

Drága mezők tilosán gázolt nemes andalodással!

Itt-ott nyúlfi szökött fel az orra előtt: de, gonosz sors!

Elfeledé zsebjét ellátni szem-él-köszörűlő

Völgyes üvegjével, s nem látá hol van a célgomb.

Ballag, ballag odább jó illatú rét selyemében:

Mígnem eléri a hűs erdőnek naptalan árnyát:

Ballag, ballag odább erdők szem-irígy sürüjében.

Mígnem a fáradság leveri, s narcissusi forrás

Szélire bágyadtan lehevervén, ottan elalszik.

Meddig aludt e regényszerü fekhelyen? én a világért

Sem tudom, órám nem lévén, mely tiltsa jegyetlen

Tűnni a vándor időt emléktelen elfeledésbe.

Az bizonyos, hogy amint ébredt, mindjárt deli nimfa

Csínos alakja tünék fel, a forrás zöldgyepü martján,

Tarka csöcsös korsót a kristályhabba merítve.

Volt pedig e hölgynek hosszú haja fonva szalaggal,

S barna lapos kötelűl, kikiríkitelen fara mentén,

Rózsaszinű rokolyán feljül lebocsátva ináig.

Arcain ép szüzeség hajnalrózsái virúltak;

Cifra selyemkendő volt vetve nyakába, de keble

Halmai félnyiltan mosolyogtak alóla, dagadvák

Nyári melegségnek vérduzzasztó erejétől.

Lábai, a picinyek! födezetlenül ikraközépig,

Mint tejben fürödött pipatajt, vérszín papucsából

Gömbölyüen kelvén, a gyep zöld bársonya mellett

Nemzeti színt adtak, s mivel a tűzlelkü Hamarfyt

Érdekelé minden, mi honát juttatta eszébe,

Talpra szökött, s derekon karolá a szöghaju szűzet.

„Angyalom, édeském, kincsem, ne sikolts, ne szaladj el,

Nem lesz semmi bajod, bántalmad: ehol van egy erszény,

Telve huszas pénzzel; tied ez kendőre, szalagra,

Csak ne szaladj, ne sikolts, lásd nem vagyok én hamis ember.”

Ám a leány ledobá erszényét s visszamosolygva

Elszaladott, mint a fejszétlen rengeteg őze. -

Futja Hamarfyt a lyány, hajtván őt szűzi szemérem;

Szűztelen indúlat futtatja utána Hamarfyt,

Keble tüzét annak lobogó meze szítva parázzsá.

Fák, bokor és rónák mellőlük visszaszaladnak,

Fák, bokor és rónák hidegen bámulnak utánok:

Mígnem egy ékes völgy közepén a nimfa megállván

Tűz arccal, pihegő mellel, megvárja vadászát.

Már bujaság izzó nyílvesszeit ontja szeméből

A nekibőszült hím, már égő keble tüzétől

Nyelve nedűtelenül, repedett ajkbőre sováran

Várja meleg csókok zamatos levü záporesőjét;

Már szilaj indúlat megvillanyzotta karokkal

Reszket az éhes vad felölelni a nagybecsü zsákmányt:

S hah!... az igéző lyány rút egyszemü vén banya lőn, ki

Feltartván zörögős kezeit, mint Éden örökre

Zárt kapuin kardját Jehovának visszafenyítő

Angyala, ott állott, kiaszott tilalomjegyezőként.

Visszariad, s mielőtt tisztán eszmélne Hamarfy,

Hármat tapsol a nő tenyerével, s a pofozott lég

Háromszor veri föl visszhangjait a ligeteknek.

Ekkor az éj minden rém állata zúgva előjön:

Ronda füles-baglyok, denevérek nagy sokasága

Röpdesnek körülötte, varangyok tábora tesped

Lába elé, iszonyú mérget kérődzve tokáik

Sejtjeiből, kígyók csúszkálnak, vértarajokkal,

Öltögető nyelvvel, dühösen, mert épen a titkos

Kő-fúvást kellett elhagyniok: ördögi pillék,

Tarka török kendőt vetvén berovott derekukra;

Pókok, hátaikon hordván aszkéta keresztet,

Ellenben hasukat táplálvá rabolt zsiradékkal

Ádáz skorpiusok, meleg égalj élet-eloltó

Szörnyei, mellyeknek lassú hada krími tatáros

Száguldói gyanánt jőnek fene tőrü darázsok.

Mindezen undok nép hősünket közre szorítá.

Már a szikla remény kebelében szét vala mállva

Amikor, egy percben, kettéreped a beborúlt ég

S villámként ragyogó béllése kilátszik a mennynek;

Egyszersmind érzéktompító csattanat által

Földre rogy és darabig hever életvesztve Hamarfy.

Amint visszanyeré eszmélete tiszta világát:

Egymaga volt a völgy közepén: eltünt a varázsnő

Szörnyeivel, s a magány csöndét csak a hársfatetőkön

Játszadozó szélnek bágyadt susogása boszantá.

Néz körül: a forrás hova lett? álmélva Hamarfy,

- Mert beteg álomnak gondolja egész eseményét -

Nincs forrás, idegen minden körülötte, komor fák,

Vad tüskék állják el utát, bármerre tekintsen.

Már pedig a rideg éj ködpaplana kezde terülni,

Már a házi-urak kibuvának rejtekeikből

Itt-ott hallatván a marasztó nyájas üvöltést.

Ekkor egy ifju vadász véletlenül ott terem, ekkép

Vígasztalni meg a szepegés-gyarlítta Hamarfyt:

„Mit szomorogsz pajtás? eleven légy s víg, ha vadász vagy.

Hallod-e, csörtet a vad, s a lövészt buzdítja lesében.

Résre füled, gyűszüzd fel lőcsöved, archoz az aggyal!

Nem mozdulsz! Haha, vesd el a puskát, s ülj le guzsalyra!”

Erre Hamarfy elősorolá, mik rajta esének,

Kétli ha ébren-e, vagy hazug álma sötét iszonyában.

„Nem hazug álom volt” felel a másik: „maradásnak

Ördögi szelleme volt a lyány, ki varázserejével

Vonza, előbb véred fölforralván buja tűzzel,

Majd e varázs-völgyben megrontani téged örökre.

Ellenséged e lény, üldözni fog ennek utána

Elveidért: de ne félj, nincs rajtad semmi hatalma,

Míg hű vagy szabadelvedhez, míg ingadozással

Tenmagad alkalmat nem nyújtsz neki, győzni fölötted!

Mert, tudd meg, noha ő bír ritka varázs-hatalommal,

Van szellem, ki előtt hiuvá lesz minden erője;

E szellem szemeit rólad nem szokta levenni,

Csak te haladj kezdett utadon: csak, bármi nagy áron,

Víj diadalt a szent haladás üdvteljes ügyének.

A cél megnemesít bármilly alacsony nemü eszközt:

Nem használnak okok: pénzzel neki, vesztegetéssel,

Borral, ijesztéssel, hazudással, néha csalással;

Vagy ha e szép módok sükeretlenek, akkor az olmost

Vesszük elő, s viadalra kelünk, életre, halálra.

Mért hagynók a botot sorjából fegyvereinknek?

Hisz mi az ellentől tanulunk, és víni hasonló

Fegyverrel mi okon nem volna szabad minekünk is?

Küzdjél hát magyarul, bennem védődre találtál.

Fúdd meg e bájsípot: Hábor, védangyalod, ott lesz.

Emlékül, fiam, e táskát vedd, s jusson eszedbe

Az, ki veszélyedben villámot bűvöle s azzal

Szerteüzé a sötét tábort, mely veszted akarta.

Most pedig, íme, tekints föl az ég boltjára: ni hol van

Egy sárkány alakú felhőcske, kövessed e felhő

Útját, az kivezérl e vadonnak tömkelegéből.”

Így a varázs Hábor. Szemeit dörzsölte Hamarfy:

Hogyha ez álomból valahogy fel tudna riadni.

Hasztalanúl! a csodát kíséri megint csoda látvány.

Hábor egyet fúvall s tenyerével megsodorítván

A kilehelt léget, nagy-hirtelen égre csigádzó

Forgószél kavarúl; ennek súgár derekán el-

Nézi a garboncást felkúszni az őt vezetendő

Sárkány-felhőig, mely mindjárt útnak eredvén,

Végre szerencsésen haza ballag utána Hamarfy.

Bende meg Ingadynál lakozék. Csúffá vala téve

Itt is a naptár, mint sok más helyen. Ez szorosan meg-

Szabja szegény, hány óra legyen nap, hány legyen éj, de

Nem hajt rá az erős természet korcs fia többé.

Késő volt, mikor a fogadóban Bende lenyugvék,

Késő, mit máskép bátran mondhatni korán-nak:

Mert még csak kettőt vere a kopogós fali óra.

Hogy tüstént elaludt, nem szükség mondani: borban

Ázott virrasztás örömest beereszti az álmot.

Már horkolt gonoszúl, mikor a nyilt kulcslyukon által

Hosszan, mint valamely zsineg, egy csodatest benyulámlott

S a szoba legközepén nagy gombollyá tekerülvén,

Végre varázs hölgyként állott Bendének előtte.

„Hűtelen” így feddé a hölgy, „hálátalan ember,

Így köszönöd jótéteimet: hogy a rémletes éjben

Megszabadítálak fene mérgétől a viharnak,

Mit haragos tündér okozott vesztednek okáért?

Hogy hajlékot adék, ápoltalak: ízes itallal,

Étellel lakozál s élveztél szende nyugalmat?

Hogy haza-nélkülinek hont, fényes előmenetelre

Útat adék, és pénzt az egész vad cimboraságnak?

Jobb lett volna nekem nem bánni, hogy a fene Hábor

Tátosi tépjenek el, vagy vesszetek ott, a tavakban;

Jobb lett volna, midőn pihenétek langy nyoszolyámon,

Holtra kinoztatnom rabszolgai ördögeimmel,

Mintsem elérnem, hogy hálátlanul feledésbe

Menjek előtted: hogy, buja indúlatnak okáért,

Elhanyagold ügyemet, s idegen némberre kacsingass.

Mostan azért válassz: vagy tégy fogadást soha többé

Át nem lépni az Ingady háznak csalfa küszöbjét,

Vagy segedelmem helyt - elvárni fejedre boszúmat.”

Bende aludt folyvást, de az álom karjai közt is

Hallá e keserű feddést. Tusakodva nyöszörgött,

Érthetlen szavakat morgott. Armída pediglen

Értvén e feddés jól számította hatását:

„Asztalodon hagyok ím egy játék francia kártyát,

Ezt Hecate, úgymond, maga tette varázserejűvé,

Hogy soha nem veszthet gazdája, hanem nyer örökké.

Használd ezt: de ne nyúlj más kártyához soha, mert úgy

(Hogyha csak illetsz is valahogy bármily nemü kártyát)

Mindjárt üldeni fog, mely most szolgád, a szerencse.

A nyereményt pedig, egy különös zárhelybe lerakván,

Gondosan őrizzed minden más pénzvegyülettől,

És nem egyébre, hanem fordítsad a régi jogoknak

Védelmére, szilaj, rohanó szeleburdiak ellen.”

Ezzel a hölgy a kulcslyukon újra kidugta kis ujját,

És elvékonyodott maga is, mint megszivosúlt vas,

Melyből sodronyt húz Vulkánnak kormos utóda;

Két perc mulva pedig kívül vala Bende szobáján.

Bende tovább is aludt; majd dél volt már, hogy először

Felserkent, de nehéz volt a szeme, és ha Doronghy

Holtnak gondolván, föl nem veri, estig elalszik.

Álma jutott legelőbb is eszébe; de mennyire bámul,

Látván ágya előtt a játék francia kártyát!

„Jer, koma, tartsd meg a pénzt”, mond a vidor exnevelőnek

Megkísértendő, igaz-é Armída beszéde.

A koma kész volt rá, s mielőtt a kártya kifogyna

Kézből, s új zavarás Fortúna papír katonáit

Újra sorozná, schwarz lőn nagy tudományu Doronghy.

Még azon estve kazal huszas és bankjegy közepett ült

Bende, tökéletesen meggyőződvén, hogy az álom

Nem vala borszesztől ködös agy beteges szüleménye.

Már ama nagy nap, melly az adó sorsát a megyében

El vala döntendő, közelített gyors haladással;

Már a vidéki nemes társúlatok orrai (szájas

Élelmes magyarok) sűrítnek a városon által,

Lesve az illatozó konyhákból ingyenes ízű

Húsleveket s bordát feszitendő kajla cubákot.

Nem vala szűkében Bendénk sem e látogatóknak.

Ollyan arányban nőtt számuk, mint a tele markú

Bende huszassa fogyott, és mint a lernai kígyó

Egy feje helyt kettő, úgy itt, egy látogató helyt

Nyomban öt is termett a „tens úr” tiszteletére.

És nem mondhatnók, hogy vad lett volna közöttök

Egyik is: otthonosak lőnek, megszoktak azonnal,

Mint a házi legyek; sőt volt, ki, cserélve ruháit,

Négyszer a négy járás tolmácsa gyanánt beköszönte

És ugyanannyiszor elkapará a jószívüséget.

Egyik alispánnak kívánta csinálni erővel,

A másik követűl elküldeni, ahova tetszik,

Harmadik ígéré, mint „tens nagyságos” urának,

Hogy bármit perorál megye gyűlésén, ezer ember,

Mint eleven visszhang, ordítja reá: helyes! éljen!

Bende azonban nem volt tegnapi csirke az illyes

Dolgokban, se tehén, hogy jégen táncra vihessék.

Célja csak az vala elfogadásukkal, hogy előre

Fusson el a jó hír s terjedjen vármegye-szerte.

Folytak a készületek. Bendénk meggyarmatosítá

A falukat kitanult kortesseivel. Nem adózni

A jelszó, bot az ok; mellyet ha fölötte keménynek

Hinne egyik-másik, nincs tiltva leszedni az ólmot.

Holnapi Sárfalván térítgete, Tyúkodi bátya

És Nyakaló a Víz mentén száz-, sőt ezerével

Fogdosták a nemes lelket, mint Péter apostol.

Ólmodi a Felső-járást szemelé ki magának,

Tudván bánni kevély apró közbirtokosokkal.

Ezt követé Tagadó s Maradossy; de hős Nemadózy

És Szűzváll a Mező-járás úrbéri tanyákon

Kínlódó nemesit kapaták amaz üdvös igére.

Bende pedig legutóbb, maga mellé véve Doronghyt,

Üsdibe ment, amely legnépesb kas vala minden

Sok here méhekkel gazdag, vad mézü kasok közt.

Üsdiben a hadnagy Kolocintos Gábor uram volt.

Furcsa rövid ember, nagy szájjal, harcsa bajusszal,

Egyszerü dolmányban, ragyogóban nemzeti hájtól.

Elsőbb hadnagy uram nem akarta elérteni: mért kell

Most a nemességnek gyűlésre bemenni. Hisz, úgymond,

Nem fizetünk, az igaz; de azért mi okon gyülekezzünk?

Hadd vessék ki reánk, mi nem fizetünk, s ha erővel

Szedni akarják, hát mi repelláljuk, teremadtát!

Bende azonban megmutatá nyomatékos okokkal,

Mellyeket a hadnagy kézzel markolhata, hogy, ha

Résre nem áll az egész X. vármegyebeli nemesség,

Gyűlés multán nem leszen alkotmánya magyarnak.

Most Kolocintos uram mozgásba tevé az alantabb

Rendű isteneket: Merkurjait el-kiuszítá,

Híni nemes gyűlést nagy fontosságu dologban.

És mikor illően tele gyült a tág eresz-alja,

Így folya ékes szó a vitézlő hadnagy-ajakról:

„Nemes atyámfiai” (rossz hexameter, de hiában

AutoV efa s nekem ezt szóhíven kelletik adnom)

„Nemes atyámfiai! tudják-e kigyelmetek aztat,

Hogy mi okon gyültünk e szent hajlékba ma össze?

Ím a tekintetes úr, megalázván úri személyét,

Nem sajnált közzénk, a magunk hasznára, lejőni

És legelőbb is azon szívességét kimutatni,

Hogy ma kigyelmeteket megvendégelje busásan”,

(Éljent hangzék itt az egész eresz-alja nemesség)

„Kit-kit azonfelül is szándékozván (...Helyes! Éljen!

Éljen azonfelül is)... szándékozván...” de lehetlen

Volt a helyesléstől helyesen végezni beszédét.

„Drága nemes társak! hallám a tekintetes úrtól,

Mily romlás fenyeget bennünket: tős-gyökerestül

Felfordúl a szegény haza, hogyha mi talpra nem állunk.

Úgy van: arany-bundánk vargát ránt, nonusainkat

A liberalisták ebharmincadra kerítik.

Verbőczyt leverik veszedelmes cifra beszéddel,

És az öreg Corpust korpázzák korcsmai módra.

Főleg most az adót kívánnák tolni nyakunkra.

Tudja kigyelmetek azt, jobban mint a viceispán,

Hogy nyolc éve midőn legelőbb megróttak adóval,

És hogy azóta egész pontossággal, kiadódik

Évről-évre adónk funtussa, de még ez időig,

Egy fillér nem sok, de mi annyit sem fizeténk be.

Mért volnánk nemesek, ha mi is, mint kontrabujensek

Úgy trektálódnánk? nem, nem; mi nagyon betanultuk

Szent András micsodás trektát rendelt a nemesnek:

Tisztújításkor reggel pálinka csöbörrel;

Délben hús, bor, elég; ugyanaz vacsorára dulásig

S legkevesebb három huszas egy szavazóra naponként.

Mért volnánk nemesek? Nem azért-e, hogy, amire tetszik,

Nem szóval felelünk. Azt kívánják, hogy adózzunk:

»Nem.« Hát szolgáljunk: »Nem.« Töltsük az útakat: »Ó nem.«

Állítsunk katonát: »nem, nem: hisz imént vala Győrnél

Győzelmes seregünk.« Tartsunk katonát: »örökös nem.«

Így kell érteni e véren vett drága nemes szót.

Vesszen el aki fizet, míg egy csillag lesz az égen!”

„Vesszen el!” ordítá az egész ersz-alja nemesség;

Hadnagy uram pedig így szónokla tovább, rekedezvén:

„Én nem erőltetek itt senkit; kiki menjen amerre

A meggyőződés vezetendi: de istenem isten

Egy percig se legyen, ha kezem meg nem keserűli

Az, ki a hámfából kirug és küllőfelezéssel

Megszakadást okoz itt, e szép nemes egyesületben;

Aki a libristák mézes-mázos fecsegésit

Elhiszi és lelkét italért árúba ereszti.

Birkák vagytok-e ti, félénk és ostoba birkák,

Nemes atyámfiai, készek minden csacsi mellé

Futni, ha elbődűl? Nem, nem fiaim, ne kövessünk

Mí minden szamarat, csak a tens urat, aki különben

Jobb fizető is mint a többi szakállas uracskák.

„Jól tudom én a csalárd okokat, mellyekkel akarják

A liberalisták rászedni szegény nemesinket:

Azt mondják ugyanis, hogy adózzunk s majd ez adóból

Útakat építsünk, ásassunk hosszu csatornát,

Szárasszunk ki mocsárt, adjunk nevelést a parasztnak,

Rakjunk börtönöket fel az égig, nem le, pokolba;

Végre fizessük a vármegye tiszteit: irgalom atyja!

Mintha bizony nem elég fájdalmas volna minékünk

Hogy veksálnak ama kutyalelkű szóbeli pörrel.

„Útakat építsünk: minek azt? használ-e nekünk a

Jó út? Nem, rokonim! minekünk rossz útban az élet:

Mert miután beivók gabonánkat ronda zsidónál,

Pénzért kell vennünk a paraszttól; vesszük is olcsón,

Mert húsz ölnyire sem tudná vontatni a sárban.

Ámde legyen jó út: viszi más városba eladni,

És minekünk itthon szemeink koppannak utána.

S pláne vasútakat! a sár is rázós ha rögökké

Szárad: hát az a vas?!...

„Ássunk árkokat is: nem elég vizet ád az uristen

Minden erőnk nélkül, hanem ássunk drága csatornát!

Nem, soha nem tesszük. Nemes embernek derogálna

Bánni pimasz vízzel. Bor kell neki: inni honáért!

Ami mocsárunk van, kell az: nem volna megirva

Máskép háromszáz évű adománylevelinkben.

„Adjunk jó nevelést a parasztnak: hát a mi kölkünk

Hogy lehet emberré, felnővén iskola nélkül?

Ám, az ebanyja, nevelje ha tudja, nevelje parasztnak.

Nem prókátornak, hogy végre fölülkerekedjék

A gyökeres nemesen, firkálni nyakára idézvényt.

Van honoratus elég, nem kell őket szaporítni,

Mert félő, kiveszik szánkból voksunknak az ízét.

Úgyis, amint hallom, törvény koholóda minap, hogy

Már lehet eskütt is sült nemtelen ember ezentúl:

Ó, ha paraszt ítél az igaz nemes ember ügyében,

Úgy mi szegény nemesek jobb hogy sírunkba lefekszünk.

„Végre csináltassunk börtön palotákat. Öcséim,

Értitek ezt? palotát a parasztnak, minthogy elorzá

Ökrötöket! No ezért illő látjátok, adózni.

Én ugyan azt tartom: nemes ember vagy soha nem lop,

Vagy nagyon óvást lop; de a börtönt mindenesetre

Van kikerülnie mód: pert folytat a tiszti ügyésszel

S minthogy könnyü Katót a táncra vezetni, bizonnyal

Megnyeri azt, vagy a pör megtéved a többi perek közt

S többször elő se kerül, vagy végre kihalhat a vádlott,

És nem bánja, ha fővesztésre itélik is aztán.

Hogyha pedig mégis börtönbe kerűl valamellyik,

Hadd rothadjon el ott, mért volt oly ostoba tolvaj.”

Így végzé Kolocintos uram nagyhírü beszédét,

Melyre a lelkesedett gyűlés rivalá: nem adózunk!

„Még egyet, édeseim. Mához két hétre gyülés lesz,

Lesz kocsi, hús és bor; bemegyünk egy szálig a gyűlölt

Házi adó ellen harcolni körömszakadásig.

Mindazonáltal senki ne merjen vinni magával

Semminemű fegyvert (megyevégzés tiltja, barátim)

Ámde a jó botokat nem kell honn hagyni, azoktól

Függ a szabad szólás most, pro et contra, megyénkben.”

Mennyit ivának ezen szónoklat tiszteletére,

S mennyit okoskodtak bölcs tételein borozás közt,

Azt le nem írom most: ki azonban tudni szeretné,

Bérmentes levelét hozzám igazítva, örömmel

Válaszolok, s megirom mindazt, mit tudni akarna.

Bende örömmel tért innen haza, társai szintén

Boldogulának, ahol megfordultak, megye-szerte.

Most csak a csaptekerést kellett kormányzaniok, hogy

Gyűlés napjáig ki ne fogyjon a lélekadó nedv.

Térjünk vissza megint: lássuk, mint lelte Hamarfy

Hősi magát, miután álommal kedvire bételt.

Jól. - Legelőször is a táskát keresé meg, amelyben

Pénztárcát lele, tömve a dolgok fő ruganyával,

S bonta dugasszaiból terepély bankjegy-lepedőket.

Másodszor pedig embereit s ügye tiszta barátit

Összehiván, tüstént szereposztást tőn, a szinészek

Rangja szerint, több vagy kevesebb bankjegy-levelekkel.

Őmaga főszerepet foga fel, minthogy neve arszlán

Volt az egész párt közt, s legtöbb darabot vala képes

Ő megemészteni a nyomatékos banklevelekből.

Ekkor eloszlának, hogy majd gyűlhessenek össze

Annál rettenetesb számmal, mikor a dies irae

Lángba borít minden kebelet, s fölszítja parázsát

A tüzes orroknak, veritékhajtó borok által.

Sárfalu járásban Borzond akará szabadelvét

Hinteni: ám a mag csak sziklakebelre talált ott,

Mígnem az ércpengés útat nyita. Mért ne adóznánk,

Mondának, szájjal, míg ők erszénnyel adóznak

A mi zsebünkbe? Ha majd megszüntek adózni minékünk,

Akkor még lesz idő ordítani: „mink nem adózunk!”

Vízmentén Rohanász és némelly bikfic ödöngtek.

Hasztalanul! mert ott Nyakaló és Tyúkody már el-

Szedték a szavazat szépét; nekiek csak a férges

Jellemü, hullékony lelkek maradának ezúttal,

Mellyek egy oldalról pirosak s vidoran mosolyognak,

Másfelül ellenben fene rothadság eszi őket.

Puffadozó szivacsok, mellyek fönn úsznak ugyan még,

Ám majd a szavazás idejéig elázva, elülnek.

Lepkefi, járatosabb tigrist is véve magához,

A Felső-járást akará hő lángra hevítni

A haza szent ügyiért; dobogó szívvel sorolá el

Mindazon üdvös célt, miket el lehet érni fizetvén,

Békén hallgatták darabig, de midőn az adó szót

Emlegeté, tüzesen szökdeltek föl helyeikről,

S kapva nehéz botokat kezeikbe, nyomultak előre:

Úgy hogy nem tudom én, mint lesz vala Lepkefi dolga,

Hogyha a hű tigris, felölelve, ki nem teszi a nyilt,

Ablakon és maga is tüstént ki nem ugrik utána.

Ekkor is a dühödő sokaság, fenyegetve botokkal,

Üldeni nem szűnik mártírait e hon ügyének.

Itt a gyepűn quakerdarabok maradoztanak el már,

Ott a kövér pocsolyák (haragukban tán hogy adóval

Őket is, a szűz-hátuakat még, róni szeretnék)

Hosszan, a hónadrág s mellény mentén, tele köpték

Szájukat és szemöket tapadó, hideg-éles iszappal.

És már a botosok verik a nyomot elnehezűlő

Sarkok után, még egy pár lépet: azonnal a sarkot

Éri az ólomsúly - már - már... De mi haszna ijesztlek

Benneteket? ti nagyon tudjátok (persze regényből)

Hogy, hol a szükség nagy, közel ott a segély denecesse.

Itt is a hű tigris (kelvén aranyötlet agyában)

Tág zsebe kincstárát kiüríti s ezüst huszasokból

Szór kopogós záport a vasfejü népnek elébe.

A hadi csel jól sült el: az üldők elmaradoztak,

Lepkefi s a tigris jól elhaladának előre.

Hah, de megint hallik dobogás és messze kiáltás.

„Nocsak uram bátyám, fussunk ha lehet.” - De a tigris

Hátra tekint: meglát süvegelve szaladni nehányat

S bottalan intéssel kegyesen vigyorogni feléjök.

Megvárák e szelid modorú hajtókat, akiknek

Szónoka így kezdé aggálycsilapítni beszédét:

„Tens uramék, kérem, hova futnak, az illyen-amollyan

Szedte helyén? lépünk kiszakad már a szaladásban.

Hisz mi nem üldöztük rossz célból tens uramékat:

Csak mikor úgy kutya módra, ki méltóztattak ugorni,

Átállván keveset, hogy megcsúfoltak, utánok

Indultunk nehanyan, hogy kérjük vissza közénkbe.

Tens uram! instáljuk, méltóztassék. Nem akartuk

Sérteni, nem tudtuk, kit van tisztelni szerencsénk.”

Lepkefit a tigris nógatván visszamenésre,

Visszamerészle megint. Nagy hálálkodva fogadták.

És miután sikerült meggyőznie őket eléggé

Hogy nem jegyzik föl: „ki adá voksát az adóra?”

Jó fizetés mellett az adózok részire álltak.

Így a többiek is. Bizonyos pénzért bizonyatlan

Pártosokat szedtek. Maga ment legtöbbre Hamarfy

Ez szabadelművé vala képes tenni rövid nap

Okta nemes község vezetőjét, Pörgedy Mátyást,

A hazaboldogitó, a tűzlelkű liberalist!

Illyen kellene sok! szónoklata cúkori édes

Volt párthíveihez, másokhoz vackori fojtós.

„Honfi nemes társak” szólalt meg Pörgedy hadnagy,

„Új dolog az, mellyért ma kigyelmeteket behivattam.

Házi adót fizetünk ezután (nem! nem!). No ne oly nagy

Tűzzel, atyámfiai; de bizony fizetünk csak azértis.

Ámde miért? már ezt nem tudja kigyelmetek, úgy-e?

Nem bizony! ezt nem tudja ki nem liberárius ember.

Kelmetek azt vélték eddig, sőt én magam is tán,

Hogy liberárisaink nem tesznek semmit a honnak

Boldogulásáért, csak eresztnek hosszu szakállat,

Fennhordják fejöket, cifrán szónoklanak, arra

Isznak elég vizet, és vekszlit firkálnak egész nap?

Ó nem! ezek külső dolgok: csak zöldje diónknak;

Édes magva belül rejlik látatlan üregben.

„Tudja kigyelmetek a szent írásból, hogy az Isten

Amikor Ádámot földből formálta, legottan

Földesurává tette kerek földünknek. E birtok

Róla, hogy Ábel déficiált, s Kain emberölésért

Úti betyárrá lőn, zsellérré széles e földön,

Sethre maradt és szállt lyány- és fiuágra egyenlőn.

Így ezer éveken át osztoztak. Végre azonban

Megszaporodtak a sok prókátorok, összezavarták

A föld birtokosait: kiki a máséra törekvék,

Nyelvök is elbelgult, a tied szót mind csak enyémnek

Mondák; szóval a bűn, a gonoszság, szerte kiáradt;

Sőt maga Isten iránt is hűtlenségi gyanúba

Jött az egész nemzet: miokért Isten lesöpörte

Őket a földszínről, s a confiscált uradalmat

Noé kérte föl, aki delator volt, igaz ember.

Nóénak három fia volt: Sem az ősi falak közt

Megmaradott, az övé lőn Ázsia; Kámot az apja,

Mert sok bút okozott neki, elküldé szerecsenynek

S Afrika lőn az övé; Jáfet végűl Európát

Választá, miután nem volt választani másik,

(Minthogy Amérika még akkor meg sem született volt)

És igy e háromról szaporodván emberi népünk,

Mindenik egyformán ígényelhette a földből

Osztályrészének kihasítását, nyilasonként,

S most mindennek egyen tag földdel kellene birni.

Ó de jaj így van-e az? van-e kelmednek, Füle Péter,

Több két vékásnál, noha tős-gyökeres nemes ember?

Ellenben Telivér grófnak nincs falva kilenc is?

Jól van-e ez, rokonim? Van-e benne, barátim, igazság?

Hajh, nincs, nincs; oda lőn Mátyással, a régi királlyal,

Aki ha négy ökröt látott, kifogatni parancsolt

Kettőt s annak adá, kinek egy sem volt szekerében.”

E szavak a sokaság szemeit villámra tüzelték,

Melyre kemény torkok, mennydörgének: „nem igazság!”

Pörgedy meg, látván a hatást, így fogta fel a szót:

„Íme, barátaim, a libelariusok nem egyébért

Kérnek adót tőlünk, csak, hogy szépen besodorják

A nagy földesurat, pénzt adni közösbe, aránylag.

S míg mi adunk fillért, ők százakat, ezreket adván,

Majd ha egyenlően szétosztjuk az öszveget, úgy-e,

Kis pénzecske helyett bankjegy fog jutni fejenként?

És igy eloszlik a pénz, tele zsebből folyva üresbe.

Innen többre megyünk: elszedjük a római papság

Birtokit, és köztünk, mi magunk, fő számra felosztjuk.

Akkor a grófokat és bárókat rendre lehányjuk,

Tág uradalmaikat széttépjük, mint az igazság

Hozza magával, s nem lesz senki szegény, de nagy úr sem.

Hallod-e, Pál sógor, neked a Bakhát, neked, Istók,

Ázodi puszta jutand: Markosnak Rókacsapás völgy.

Földesurak lesztek: mérhettek birkacimert is;

Nem lesz semmi tilos, csak a német-szabta kaputrok;

Minden egyenlő lesz, minden szabad, e haza földén.

Sőt a királyság is sort jár, mint jár a biróság

A faluban, s ha tavaly hercegre került, az idén már

Úgy lehet, Izmos uram, kendet rántják fel a polcra.

Minthogy azonban ezek sohasem fognak teljesülni

Máskép, csak ha vakon követünk minden liberálist:

Én mondom, fizetünk; még egyszer mondom, adózunk!

Gaz legyen, aki nem ád az egyenlőségnek okáért!”

És a leendő földesurak (ki remél vala illyet?)

Rádörgék a szót nemes elszántsággal: adózunk!

Ily nemes okfőkből buzgott többrendű okokkal

Tőn nem adózóból szabadelvü Hamarfy adózót.

Mindazonáltal a Rák Bendések tábora jóval

Meghaladá az övét, s bizonyosnak hitte akárki

Elbuktát az adóügynek. Maga Bende bejárta

A falukat; lelket, tüzet és bort öntve lovagja

Mindenikébe, nevét megkérdve, fölírva magánál.

Már eljött a derékviadal napját megelőző

Ünnepi nap; már a csapatok nyomakodnak előre

Majdan a főtábor hadi testéhez csatolandók.

Bende az üsdieket vezeté, százhúsznyi szekéren;

Nyolcvan kassal a Vízmentéről Tyúkody, Szűzváll;

Holnapy Sárfalvát száznyolcvan tengely-erővel

Hozta, kilencvenen a Felső-járás nem-adózó

Híveit Olmody és Tagadó s bajnok Maradossy;

Legkésőbb maradott Nyakaló meg hős Nemadózy:

Ők hatvan-hatvan szekeret vezetének az Alsó-

Járásból, keserű jajt csikorgó kerekekkel.

Voltak azonban sok megyebéli urak, kitapasztalt

Kortesek, e csapatok paripás vezetői: hogy össze-

Tartsák a tömeget, hogy vissza bokorba szökéstől;

Ott vala gróf Telivér maga is, ragyogó paszomántban,

Meg mások, kiket itt minek elszámlálnom egyenként?

Úgy is aligha önök, szeretteim, ismerik őket.

Másrészről az adó hadi népe is összenyomúla.

Borzond Sárfaluból hatvan szekeret vezetett be;

A Vízmentéről Rohanász csak húszat; a Felső-

Járásból hetvent a tigris, Lepkefijével;

Pörgedy hadnagy az oktai népet bírta egészen,

Nyolcvan erős szekeret megrakván szomju torokkal.

S ennyi egész seregök: hozzá számítva ugyan még

A városbeli nép egy részét: holmi diákot,

Írnoki tisztes kart stb., szóval az ifjabb

Értelmességet, kikben még nincsen önösség.

Én meg e pártatlan számítását az erőknek

Ingadynak köszönöm, ki remegvén tudni hová fog

Hajlani a diadal, zsalu közzől leste napestig

A szekerek számát s híven naplóba jegyezte.

És mikoron látná, hogy öregb a sanior osztály

Mind emberszámban, mind részegségben a másik -

A haladó pártnál: tollat duga kalpaga mellé,

S nagy tüzesen kirohant, harsogva menet: nem adózunk!

Föllegiből nézé garaboncás Hábor a két párt

Hadseregét, s mélyen sebezé többsége az ellen

Tábornak. Bizonyos vala veszte a házi adónak.

Ezt megelőzendő, nem láta egyéb szabadító

Módot, mint legelőbb Armídát és vele minden

Éji boszorkányit megrontani teljes erővel.

E célból hivatá Karakányt, a nagyfülü tátost,

És ily útasitást ada e hű szolgai lénynek:

„Menj Karakány, hívem, gyüjtsd össze a tátosi népet:

Három perc mielőtt kezdetlen voltba merűlne,

Itt legyenek mind, mind. Te pedig, jó régi cselédem,

Fogd be a déli szelet felhő-szekeredbe: keresd föl

A büvös Armídát és mondjad néki nevemmel:

Büszke boszorka, gonosz csábszelleme a maradásnak,

Engem uram küldött, a hatalmas föllegi Hábor,

S ezt izené tőlem: ma, midőn eltűnnek a földről

Árny és fény, s kiterűl bakacsinja sötéten az éjnek,

Majd, ha sirok közzől reszketve kibúvik a félénk

Éji lidérc s elkezd táncolni a légi zenéhez,

Majd mikor a föld rejtekiben régóta penészlő

Kincsek fölhányják lángnyelveiket, jelül adván

A föld népének, hol kelljen fekete macskát

Ölni le áldozatul, hol kezdeni éjjeli ásást:

Akkor várja hadam sokaságát, légi csatában

Víni velünk ádáz viadalt életre-halálra.”

Így a parancs. Karakány pedig, elmellőzve szekérbe

Fogni a déli szelet (mivel az most épen Olaszhon

Barna leányi között legelészett nyári sirocco

Képiben és sokakat lankaszt vala, dúlva közöttük)

Szétterité füleit s röpülő mozgásnak eredvén,

Mint órjás denevér szárnyalt el azokkal a bájos

Éj-honi hölgy venyigés földelű tündéri lakához.

Ott az üzent szavakat híven elmondva, helyettük

Ilyen választ kelt Armída varázslatos ajkán:

„Mondd meg uradnak, a gaz garaboncásnak, ha dühödten

Nem retteg bizonyos vesztébe rohanni, miattam

Jőjön bármikor, én elvárom légbeli harcon,

Víni csatát életre nekem, neki szörnyü halálra.”

Ezzel hű Karakány haza röppent. Honn a vezéri

Hábor a lég tetején hosszú sort alkota bátor

Tátosiból, szigorú szemlét folytatni felettök.

Mindenik egy felhő-paripán ült, várva parancsot.

(Nézte a földi juhász is e hosszú föllegi tábort

S bárányfelhőnek nevezé botor együgyü nyelvén.)

Kiknek - amint Karakány megszűnt - rendelte legottan

Hosszu falanxokban megszállani Mátra tetőjén,

És tábort járván, ottan megvárni az estvét.

Más részről, hol az ős Buda várát néma közönnyel

Nézi a Gellérthegy sok száz év óta, s ahonnét

Ember-rakta falak bámulják most az erősség

Csillagait, miokon nevök is, méltán, haza szerte

„Csillagvizsgáló” volt, most is az, és lesz örökké:

Ott gyüjtötte varázs Armída seregbe boszorkány

Pártosait, s hasonúl fő-szemlét tarta felettök.

Végre, midőn a napot két hab völgyébe szorítván

Thetis, az istennő, elkoppantotta világát,

Indúlót fuvatott, riadalmas tábori marsot.

Volt pedig a zenekar terepély szőnyegre helyezve,

Melyet sírlepedők vásznából sanda boszorkák

Férceltek, szagolat-tompító pápaszemekkel.

E lepedőszigetet denevérek nagy sokasága

Fogta körül, magasan szárnyalván azzal a légben.

Rajta zenész csapat ült. Hegedűsök, szikralövellő

Fekete macskákból s nyomorék váltott gyerekekből.

Vértarajos kakasok kürtöltek. Ezek ma födetlen

Hagyták eltemetett kincstáraikat, de hiába!

Éjszaka van, s hetedik gyermek sem látja, hol a kincs.

Nagy-dobosok böfögő ebek és ama nádlaki búbos

Vízibikák voltak, kik időt jósolnak a pórnak,

És brekegő békák tambourt pörögének ezekhez.

Tompa fagótosok a buhu-baglyok: piccoli-sípot

Fújtanak a vércsék s szomorú styxparti sirályok.

Ílyen a fő zenekar. Kivülök még harcjel-adásra

Voltak sírbul kelt lepedős kísértetek, akik

Emberi csontokkal kürtöltek az éjjeli hadnak.

A tábor pedíg így indult a harci zenére.

Géci boszorkányok mentek lovagolva először

Bükkfa lapátjaikon, s forgatván baljok erősen

Szikrázó pemetét. Azután szép ünnepiséggel

Jött a gyalogsátán-ezred. Macskákon ülének,

Melyek a lég tetején úszhattak, s szörnyü soványság

Nem hagyván őket lesülyedni fenekére sehogysem.

Fegyverök állt háromrőfös, villára hasított

Kígyó-nyelvökbül, mely nemcsak a testre halált hoz,

Nem, hanem a halhatlan szellem is érzi fulánkját.

Oldalvást ezeken szikrázó tűzkerekeknek

Hömpölygött számlálhatlan sokasága; mögöttük

Hátrább a fekete fülü angyalok, undoridéző

Kecskei lábakkal, nagy seprűfarkkal ügetnek.

Nappal e nép Balaton fenekén alszik, miután ott

Kecskeköröm papucsát a tó partjára lerakta.

Végre a pattantyús ezered vénszűzei jöttek,

Kik nagy durrogatás közepett dinnyényi golyókat

Fognak az ellennek köpködni szemébe, ha majd kell.

Kémei hírül adák Hábornak az elleni tábor

Mozdulatát. Ő hát legelőbb is légi hajóját

Fölkészíttetvén, beleül, és rendezi sergét.

Állt pedig e ballon tetemes szappanbuborékból,

Mellyet a nagy Hábor, lég helyt, gyűlésteremekből

Összeszedett divatos szónoklattal tömetett meg:

Innen az oly könnyű, könnyebb az üres levegőnél

Majd nekizúdítá megrázó harci zenéjét.

E zene síposi mind, és kürtösi mind, az üvöltő,

A zúgó-búgó szelek ömlő szellemi voltak,

Aeol a karmester, villámpálcája kezében.

A dobosok pedig itt, a fagótos, az erdei rézkürt

És az öreg brúgó maga lőn a mennyei dörgés.

Tátosok a hadi nép, mint fönnebb szó vala róluk;

Sok fajuak mégis: némellyek kajla fülűek,

Egyszemüek mások, sőt, itt-ott, vannak egészen

Szemtelenek, kik előbb arszlánai voltak e honnak.

Soknak szájából hat sor kapafog vigyorog ki:

Ez nem egyébért van, csak azért, mert óvakodának

Cukrászboltoktól s a fogorvosi rendeletektől.

Mind felhő-paripán ültek: de mihelyt a csatára

Lelkesitő kürtök lázzal tölték be a léget

Reszkettetvén azt fázékony kocsonya módra:

E felhőparipák sárkánnyá váltak azonnal,

Mellyek kénlángot lehelének messze kitágult

Torkaikon, s mételyt izzadtak a földi mezőkre.

És már a seregek szemközt állának. Előbb is

Hábor, a szörnyű férj, ada jelt. Kürtére legottan

Rettenetes szárnyú, terepély szélmalmi vitorlák

Hömpölyögének az elleni tábor előseregébe,

Hosszu sikátorokat fúrván a géci banyák közt.

Majd a gyalogsátán-ezered sorait zavarák meg,

És tán így az egész hadat elbontják diadallal,

Hogyha varázs Armída nem ad jelt tűzkerekeinek

Közre szorítani a veszedelmes rendzavarókat.

Ekkor a gyúlanyagú, röpülékeny szárnyu vitorlák

Elkapták a tüzes kerekek vérlángu ragályát:

Futtak azonban még a megoszlódás idejéig;

Mígnem rettenetök nyomorú szénné, hamuvá lőn.

Megharagudt Hábor látván e szörnyü veszítést

S pattantyúsainak meghagyta tüzelni az ellen

Főseregére. Legott órjási a tátosi népnek

Kezdének tüzesült gömböt hajigálni közéjök.

E gömbök vaskő-darabokból voltak a tátos

Nép által kerekítve kemény tömegű pilulákba,

S megtüzesíttetvén, lőnek fene ágyugolyókká,

Melyek az ellen közt sok száz cikkelyre szakadván,

Annyi ezer tetemet röpitének széjjel a légben.

(A pásztor pedig a földön meglelte lehullott

Barna darabjaikat, s a tudós nevezé meteornak.)

A vénszűzek ugyan váltig morogának, erősen

Köpködvén a mozsárnemü gömböket, álgyugolyókat,

Hasztalanul! Hábor pattantyússága hatalmasb:

Úgy, hogy Amázonaink megszöktek a harci mezőről,

S összetörött testtel rejtőztek kályha-zugokba.

Észrevevé Armída veszélyét népe javának,

S most, miután nem volt álgyúja, ha futni nem, akkor

Kézbeli fegyverrel kellett hadakozni közelről.

Evvégett rohanót fuvatott. Mindjárt legelűl a

Tűzkerekek mentek, sebesen gördűlve az ellen

Hadsora közt; a gyalogsátánok nyomban utánok.

Hábor sem vala rest, közönyös nézője azonban

E hadi szándoknak, hanem elsőbb mérges ijászit

Lőni hagyá: azután rostásai által enyésztő

Pusztítást okozott Armída egész hadi népén.

Voltak, tudniillik, rostások a tátosi hadban;

Rettenetes rostát - száznál több ölre terűlőt -

Forgatván kezükön, melyből, miután a magasba

Felszállván gonoszúl rostáltak az elleni népre:

Hullott nagyszemű jég, kövek és oly tűznek esője,

Melyből szikra elég volt lángba borítani tüstént

Akire ráhullott, füles angyalt, géci boszorkányt.

Mindazonáltal e tűzjáték nem tarta sokáig:

Mert, miután a két hadinép egymásba vegyűle,

Észrevevé Hábor, hogy tátosi hullanak egyre,

S önhada ellen száll rostái veszélye leginkább.

Megtiltotta tehát e nemét folytatni a harcnak,

És kanerőre hagyá a két tábor viadalját.

Húj, beh nagy öldöklés lőn most! maga Virgilius sem

Győzné sorra beszélni: ki ölt? kit? s hányszor? e lármás

Összekavargásban; sem Ovíd, bár ő a regényes

Actaeon ebeit mind sorra le tudja nevezni.

Az a különös mégis, hogy amint Hábor nekibőszült

Tátosa egy nyelves sátánt vagy géci boszorkát

Általszúrt, elesék ugyan ez, de helyette viszontag

Kettő kelt, a szegény tátosnak szörnyű bajára;

S így minden szúrás gyarapítta az elleni tábort.

A sebesültekből pedig (ezt majd elfeledém meg-

Mondani) nem vér folyt, hanem oly irtózatos ichor,

Melyben azon vérnem vala legfőbb állagi rész, mit

Mint káposztalevelet nem sokra becsűl a magyar hős.

E léhez vala itt zagyválva fakó geny-erekkel

Sujtott tinta, megint amaz áldott innivalók is,

Melyeket a földön a teremtés dísze, remekje

A nemes emberi faj használni szokott, hogy az égből

Nyert szikrát legalább elszunnyadtassa magában

S oktalan állattá váljék, mint Nebukadnézár:

A bor, az ízes sör, meg az égett szesz valamennyi

Alfaja: úri likőr, rózsólis, rum, arak, etc.

Szép szilvóriumok, föleresztve szines faolajjal,

Végre az úgynevezett gugyiaknak egész perepútya.

Mindezen ichorok egy borzasztó fölleg-idomban

Összefolyának a lég közepén s nagy tóba szakadtak.

E tóból - iszonyú! de való - egy ezerkaru órjás

Szörnyeteg álla elő, rettentő vízi polypus.

Ez maga egy nagy has - hasa egy tó medre magában,

Karjai, mint ugyanannyi csatornák, messze kinyúlnak,

Rettenetes szájok tátongván mindenik ágnak

Végén; és az a jó, hogy még a csillagok akkor

Fényesen és tisztán nem voltak az égre kirakva,

Máskép elnyeli mind e falánk irtózatos állat.

Folyt a harc ezalatt. De a hadnép egyre kevesbűlt,

Mert kiki úgy érzé, valamely órjási erőtől

Vonzatik, önkényén nem fordíthatva menését.

Sor sor után eltűnt, odalőn csapat és csapat egyre;

És mikor észrevevék a vezérek, már fele sem volt

Tábori népöknek, folyván, mint foly rohanó víz,

A szörnyű polypus száz meg száz karja lesodró

Örvényébe, nyomot sem hagyva utánuk a légben.

Elszörnyedt Armída, el önmaga föllegi Hábor,

Látván e romlást. Akarák még visszafenyítni

A szaladó népet, s akarák elmetszeni e báj

Vonzásnak fonalát; akarák elrontani szintén

A nagy ezerlábút; sükeretlen munka! hiú terv!

Ostoba fáradság! Könnyebb voln’ a Duna torkát

(Mind a hetet) betemetni folyói fövénnyel örökre;

Mint e folyó tábort megakasztani a rohanásban.

És már nem vala nép: Armída csak és fene Hábor

Ketten voltanak a levegőben, nézve zavartan

A szörny még folyvást tátongó torkai sírját.

Majd neki bőszülvén Hábor s nem bírva dühével,

Ölre kapá nőjét s irtózatos átkot üvöltve,

Úgy akará lesodorni a szörny mélyébe magával.

„Vesszünk” monda „együtt, ha együtt élnünk lehetetlen...”

Már a polyp iszonyú tűzhegy-katlanszerü torkot

Táta, leszédítő párát eregetve föl abból:

Amikor elvetvén köpenyét, kiragyog tele arccal

A deli hold, súgárai selymét messzire hintve;

És mikor a haragos pár - vesztök híve bizonnyal -

Szétnéztek, nem volt a polyp: eltűnt a szelíd hold

Fényétől, mint éji sötét a fáklyavilágtól,

S Hábor az elbámult némber derekát elereszté.

Mélyen aludt immár hős Bende kemény teke-asztal

Zöld posztós közepén, keserű játéknak utána.

Őt is a balsorsnak kezdé üldözni hatalma.

Tudniillik, valahány ízben Armída bübájos

Kártyáját akará használni, od’adta előre

Egy hű pincérnek, ki, midőn azt Bende kivánta,

Mint újat mutatá be a játékszomjas uraknak.

Hajh de ma, míg valamely tálcát készítne a pincér

És a varázskártyát a könyöklő padra letenné,

Forgószél tekerűl (nem egyéb, mint Hábor, okozta)

S fölviszi a könnyű kártyákat az égre magával,

Majd elhintendő városra, mezőkre, folyókba.

Megszöppent a legény, mert nagy felelet vala rajta,

S nem mervén a valót megmondani, másat adott be.

Mely a varázslottal vala minden részben egyenlő.

Hinc illae lacrimae! Itt kezdődék a gonossza!

Bende ugyan játszott, de határtalan a mai vesztés;

Bankjegy bankjegy után odalőn, oda óra, szivartok,

Drága pipák, színházi kukucs, stb. - Doronghy

Mind oda kölcsönözé pénzét: de mit ér? az is elment,

Elment a fogadós úr-kölcsönzötte - sokunnan

Gyűlt-ezer is: de a sors, de a sors mindegyre haragszik!

Végre kimondta szegény Bendénk a kártyai nyelvben

Rettenetes schwarzot, s oda lőn a régi becsűlet.

A pincér tudatá vele, hogy vendégei jővén

Kénytelen éjre kiadni azoknak Bende szobáit,

És hogy már ma sehogy sem tud neki fekhelyet adni.

Így lőn az, hogy Bende vitéz, átkozva magában

A ravasz Armídát, tekeasztal pamlagin alvék.

Jött a varázshölgy, jött tündér Armída eközben

És egy halk csókot nyomván Rák Bende szidalmas

Ajkira, felkölté s elhítta magának utána,

Fölkeresendő még acheróni mezőket az éjen.

Mert akará sorsát, akará megtudni előre:

Mit kelljen cselekednie, hogy meggyőzze hatalmas

Hábort és rohanó pártját mindennek előtte.

S itt kellett Hecate segedelme, tanácsa fölöttébb.

Másodszor pedig azt is tudta, hogy emberi hőse,

Bende vitéz, mint meghidegűle iránta ez estvén,

Ezt is, a holnapi nagy viadalhoz feltüzelendő,

Apja meg anyja sötét árnyékival össze akarta

Hozni a styxi rideg partoknak puszta vidékin.

Innen az éjjeli út. Város, falu, sík, halom, erdők,

Bérc, havas ormok, mind, mind elmaradoznak utánok,

Mígnem elérik az út végső földszinti határát,

Kólyt, a világ közepét, melynek hegye termi Biharban

Lelkét a híres-neves érmelléki boroknak.

E hegyet, üstökinél fogvást, Armída varázsnő

Félretevé, könnyen, mint elteszi csupra fedőjét

A főző kanalas, tűnyelvű konyhakirálynő,

És az üres lapon ím a föld mély köldöke megnyílt,

Jó széles lebegő lépcsőzetek intve feléjök

E kéngőz lehelő nyiladék katlanszerü torkán.

Nem bajos a lemenet; „facilis descensus Averni”

Mondá Virgilius; hamar is fenekére jutottak,

S három perc multán ott álltak a tág pokolajtón.

Nagy zaj üté fülöket, harsány ugatása kutyáknak.

Cerberus, a pokoleb vala ez, háromfejü állat;

Sok szép tarka szinek díszíték váltogatóan

Sörtenemű szőrét: piros egy feje, zöldre, fehérre

Megcsíkozva nehol; legerősb és legzajosabb volt

Hangja ezen főnek, de nehéz lánc vetve nyakába

És a földre szegezve, nehogy fölkelve harapjon.

Másik fő feketés volt, megtarkázva halotti

Sárgával: morogott e fő és néha nehézkes

Mély hangon böfögött, gyakran belefalva dühében

A láncoltba, gyakorta fülét csípdesve fogával.

E kettő közepett vala egy százszínü fej is még,

Mely ugatott, az igaz, de ama kettő leugatta,

E főé a fark, és csóválgatta szünetlen,

Hol jobb, hol bal főt nagy hízelkedve legyőzvén.

Mindazonáltal ez eb nem ügyelt a jövőkre-menőkre,

Mert maga egy belhad vala, ellensége magának:

Így Armída is, a hőssel, nem bántva bementek,

S a csolnakterelő Charonhoz juttak azonnal.

Nagy patvar vala itt. Vén Charon bácsi civódva

Útasitott el egy új lelket, mely nagy nyomatékú

Szellem volt azelőtt, mázsás haladásu reformer:

Tőle a styxi hajós hét fillért kére, de nem volt

Több a szokott egynél, és azt keveselte a révész.

Hat liberálist, mond, áthajtana félobolért is,

Ám nem a fontosakat, hat pénzt számítva fejenként.

Vándoraink szaporán átkeltek a fekete vízen

Itt-ott Bende a vén Cháronnak evezni segítvén,

Bár haragudt rá, hogy megvette a vámot, akármint

Protestált s mutatá nemes útlevelét, az idénit,

Melynek rendi szerént mentes vala, mint nemes ember

Révtől és vámtól, hadi bajtól, házi adótól,

Egyszóval, minden kötelességtől haza, ember,

Isten iránt, sőt önjóvoltától is egyúttal.

Túl a rideg parton siralomnak terjed üvöltő

Rém hona, változatos kínokkal tarka vidékek,

Mellyeken a tündér Armída haladva keresztül,

Bende szorult szívvel követé, csak néha tekintve

Szét e vad országban, honnét menekűlni ohajta.

Tantali kádakkal tele volt egy tér. Ez edények

Tisztvágyó lelkek sokaságától pezsegének;

Minden kádra hajolt egy ugorkafa, és e növénynek

Mindenik ágcsáján, esküttség, szolgabiróság

S más illyes fityegett: de midőn a kádbeli éhes

Ember nyúlna felé, oda lőn az ugorkadicsőség.

Legközepett vala egy kád, melynek párja Tatán sincs.

Sőt a világon sincs abroncs-övezett faedényben.

Ebben egy aszkóros vén asszony fúva, pihegve

Jajgata szűn nélkül, mondván a körébe jövőknek:

„Jaj, megöl en zsírom, kádam tele drága kövérrel,

Torkomig e folyadék (pedig a kád éppen üres volt),

Jaj szabadítsatok! ah, ki csapolja le zsíromat? o jaj!

Jertek elő, fiaim, meg kell fúladnom e sokban.”

Bende, mosolygva kicsit, Armída nyomán tova lépdelt,

S mindjárt más különös lény vonta magára figyelmét:

Egy nagy tűkör előtt ült egy pohos emberi állat,

Ez, míg élt, gyülölé a szakállt s minden liberálist,

Most pedig azzal bünhödik a jajhonban e bűnért;

Hogy szakadat nélkül síkálnia kelletik állát,

Mert ha bal arcáról lekaparta goromba jövését,

Addig a jobb arcon két ujjnyira nőtt a kemény tors,

És míg a jobbnak veti kését, addig a bal rész

Meggyomosúlt; így elűl meg elűl kezdvén, soha nincs vég.

Ezt elhagyva, szabad helyet értek. Furcsa vidék ez:

Hol jobb-, hol balról, hol hátul, hol meg elűl fútt

Egy csapodár szellő. Közepén a térnek, örökké

Forgatván köpenyét, állott magas emberi termet,

Ennek az aggódás vala kínúl csapva fejéhez,

Mellyel bő köpenyét szél ellen vetni törekvék;

Hasztalanúl sokszor! mert míg jobb félre teríti,

Addig a szél balról sebesen kiröpíti nyakából.

Mondják, éltében nagy kedve telék a hasonló

Játékban s ez okon homoepathicé lakol érte.

Ixion is vala ott, kinek ördög törte, keréken,

Hátraszegett derekát: miután e szolga világban

Földi hatalmak előtt görnyedni előre szokott volt.

Ettől útasaink másikhoz juttak. Ez ember

Mindig evett valamit; de fölöttébb foghegyen ette,

Mint alföldi magyar falná festékit olasznak,

Mely a nagyúri gyomort sokszor fagylalta halálra,

(Hogy lőn bezzeg elég frórnessze, zseléje fiának!)

Bende a bájhölgynél kérdést teve, s tőle megérté,

Hogy teljes éltében viccgyártó volt ez az ember,

Nagy hírű humorist, húsz évig feuilletonista,

És íme önviceit kell ennie vétke dijául!

Szája panaszteljes mostan, hogy sótlan, izetlen,

Émelygést okozó, s nincs jól megsütve az étek.

Otthagyták az evőt s komolyabb látványra jutának.

Édesanyát látták, környezvén durva fiaktól

S lyányoktól. Magyarul szólott hozzájuk az édes

Jó anya; ám a fiúk, lyányok gőggel felelének

Németül és tótul, rácul, fransz nyelven, oláhul

És oroszúl, görögűl, örményűl, végre cigányúl;

S minthogy az édesanyát nem tudták arra beszélni,

Hogy szóljon velük úgy, mint ők szeretik, s anyanyelvét

Hagyja feledségben: nekiálltak csípni, harapni,

Ütni, a lyányfélék tűvel szúrkálni, mocsokkal

Kenni be és durván kikacagni az érdemes asszonyt.

„Nyolcszáz éves e nő” magyarázá Bende vitéznek

A tündér vezető, „s oka, mellyért bűnhödik, az, hogy

Ifjabb éveiben elkényeztette családját,

Mostoha gyermekeit mindig jobban szereté ön-

Magzatinál, s ímé ránőttek azok szomorítni

Késő napjaiban s keserű bánattal elölni.”

Bende megindultan ment innen a hölgynek utána,

Aki haladván még vagy száz lépésnyire, vissza-

Fordult és intett, hogy várja be őt a vitéz ott,

Őmaga eltűnvén a kénfüst barna redőin.

Álla vitéz Bendénk siralomvölgynek közepette.

Tarka cserélettel vonulának előtte az árnyak,

Régiek és újak; kiki rendelt helyre sietvén

Vallani szörnyű kínt, vagy venni jutalmat Elyzben.

Álla derék Bendénk közepén az igaz biralomnak,

Hol nem rang, születés, kincs jő mérlegbe, hanem jő

Érdem, egyéni, miként nem egyébütt semmi hazában.

Látott bűnlakoló lelkek seregély sokaságát,

Melyek fokszerüen üriték poharát a keservnek.

Álla merész Bendénk közepette pokol mezejének:

Amikor egy szellem közelített oldala mellé;

Bús-komoran, kinyitott könyvből olvasva magában,

S „Hajh boldogtalan!” így kesereg, „hát már is alá kell

Szállanod e siralom mezejére korodnak előtte?

Gyilkosok öltek-e meg? fene kór döntött-e halálba?

Ó szólj; Bende fiam nemződ szava kéri, beszéld el.”

„Álmodom-é?” viszonoz hős Bende „vagy édesapámnak

Szelleme, kit látok, veszedelmes könyve kezében?

Úgy van, ez ő; e könyv okozá rövid útu halálát.

Ó atya, hallgass meg: nem holt vagyok én, fiad, és nem

Szellemem amit látsz, hanem élő testben előtted

Bendéd áll. Apa, oh, álldd meg fiadat, ki jelenleg

Hontalanul bujdos, hordozván mostoha sorsát.”

Ekkor az érzékeny fiu mind elmondta, mi történt

Apja halálától kezdődve a mostani percig.

Melyre nagyot sóhajtva, felelt a hádeszi lélek:

„Hasztalan áldalak én: áldásom, mint a korál, mely

Megkövül a levegőn, átokká válik a földön.

Ó lásd, kárhozat az, mely várta szülőidet itten.

Énnekem e könyvet, mely mindennél haragítóbb,

Szüntelen olvasnom kell: átok azokra, kik e könyv

Tételeit hiszik és követik; szerzője pedig még

Érje meg Actaeon sorsát: tépjék le kopói,

Mellyeket ő táplált kezdetben manna beszéddel.

Ó fiam! édesanyád - jaj, jaj! jaj! - háborodottan

Jött ide, józan eszét elvesztvén minden időkre.

S minthogy körmeivel Hecaté szemeit ki akarta

Tépni, ama sziklát (iszonyú!) lelkére boríták,

S ott ezer évig kell hallatlan üvöltnie mármost.

Kérlek azért, kedves - ne felejtsd intésit atyádnak -

Állj bosszut érettem rajtok, kiket annyira gyűlöl

Szellemem, állj boszut a liberálisokon, fiam, értem.

Hajh, de megint mennem kell: jőnek a szellemi kínzók.

Ó fiam, el ne feledj, ha megint napfényre jutandasz.”

Ezzel a bús lélek tovalebbent. Bende csodálva

Kíséré szemivel, mígnem benyelé a köderdő.

A bájhölgy ezalatt Hecaténál tette vizitjét.

Nagykegyesen fogadá őt a pokol asszonya: rendelt

Néki theát mindjárt filigrán emberkoponyában;

S hallva buját, tüstént így vígasztalta tanáccsal:

„Lyányom, azért ne busulj, Hábornak vesznie kell, ha

Balgatagúl könnyítni akar sorsán a halandó

Emberi nemzetnek, kiket üldeni volna kötélye.

Tenmagad eszközlöd vesztét: válassz deli férjet

Földi halandóból, ki legyen kedveltje szivednek.

Hívasd meg Hábort lakomára: ne félj, tudom, eljő.

Ekkor a násznyoszolyán - a még szeplőtelen ágyon -

Férjedet altasd el, s ím e phlegetóni piócát

Függeszd keble fölé, hol a szív dobogása megérzik,

S a kiszopott szívvért, felfogva ez ólomedényben,

Rejtsd kebledbe, hogy azt használhasd célszerű módon.

E vért nászlakomád közepén feccsentsed a Hábor

Arcához, szemit is meghintvén hirtelen azzal:

És odalesz Hábor, nem lesz nyoma többet a létben.”

Megköszöné tündér Armída királya tanácsát,

Melyben vágyainak régen várt teljesülését

Látta: vitéz Bendét férjül kebeléhez ölelni.

Megragadá karját ifjának, s hítta magával

Visszasietni megint a föld színére s a holtak

Bús birodalmától eltávoztatni az élőt.

Útjok Elyz szélén vezeté. Nem-földi gyönyörnek

Hangjai kísérték fülöket; főleg pedig az tűnt

Bende szemébe, hogy egy sanyarú embercse, kezében

Messze terűlő lap, szökdelt örömében a fák közt.

Kérdé a vezető hölgyet: mit akarjon ez ember?

És Armída emígy fejté meg az édeni kedvet:

Ez zseni-lélek volt, legalább azt hitte szilárdul;

Élete versírás fájdalmai közt nyavalyogva

Telt el, a nélkül, hogy csak egyetlen verse, vagy, ami

Még kevesebb, neve, csak neve díszlett volna kinyomva.

Tűrőké az öröm hona, mennyország: jutalomkép

Mindennap más-más dala jő ki ma itt az elyzi

Hirlap sajtóján, pompás, ragyogó kiadásban.

Innen a széles öröm bódító gőze fejében.

E magyarázat alatt a Léthe pataknak elértek

Forrásához, ahol kiszakad barlang kebeléből.

És különös vala itt, hogy nem víz buzga fel a kő

Közt, hanem ollyan híg folyadék, mint ömleteg ércé.

E folyadékba sötét alakok nem-földi lapáttal

Szórának valamit, amely ott egyszerre megolvadt,

S Bende, midőn közelebb értek, látá hogy e szórmány

Érdemcsillagok és szalagos díszrendi keresztek,

Fényes arany pénzzel s elegyülten gazdag ezüsttel.

Megtanulá, hogy ezek szolgálnak a Léthe pataknak

Tápanyagúl s innét érté meg eme’ csodalátványt.

Tudnillik: lefelé menvén a parti mezőkön,

Hol buja bőségben díszelgnek a nagyfejü mákok,

Láttak egész sereget hangos jajjal közelítni,

Véresen és sápadt arcokkal, gyászban egészen.

Hogy közelebb jöttek: keserű panasz árja dühöngött

Ajkaikon, s a sötét levegőt hangjával elönté.

Vértanuk ők: honukért a bánat erős kebelökben;

Vértanuk ők: honukért a földig gyászruha rajtok.

„Ó haza” - jajgatnak - „hova léssz, ha mi, védeni képes

Hű fiaid, végkép megszűnénk lenni körötted?

Ah! csak egy ízben még térhetnénk vissza öledbe

E szomorú honból, melyben nincs nemzeti szellem!”

Ily keserű gonddal juttak partjához a csergő

Léthének s akarák ott szomjukat oltani vízzel,

És nekidőlének minden cerimónia nélkül,

Hörpölvén, csak amúgy markukkal, Diogenesként.

S ó csoda! halljátok ti, e földnek gyermeki! amint

A folyam ajkáról - szomjuk csillapodva - felálltak,

Dalra hevűlének, víg dalra, legottan; enyelgő

Táncot lejtének; honuk és fájdalmi feledve

Lőnek, örökre sötét, emléken túli homályban!

Még sok egyéb különöst láttak; de mivel fejöket sem

Kímélé feledést okozó párája e víznek,

Elfeledék azokat. S mielőtt a földi kakasnép

Harmadik őrdalját kürtölné, visszatevék a

Kólyi hegyet - honnan kivevék vala - régi helyére.

Míg a varázshölgy és deli hőse az éj birodalmát

Látogaták, haragos Hábornak egyéb vala gondja.

Ő az örök Sorsnak szigorú lakját keresé föl,

Tőle megértendő maga és Armída jövendő

Végzetiket. Havasok közepett, hol az emberi talpak

Még soha nem hagytak múlékony bélyeget a hó

Csillámló tetején, homorúl egy völgy tekenője,

Csak röpülőknek nem járhatlan szikla falakkal.

Itt van a Sorsisten barlangja, bevésve a vén föld

Gránit kérgének - még hajdan a gyermeki beltűz

Által felcsattant - nagy himlőjébe. Körötte

Semmi, csak a korhadt pusztúlás bús hagyományi,

Semmi, csak a mély csönd, mely sokkal üresb vala, hogysem

Észre lehessen venni halandónak, ha reves fán

Kérődző szúknak meg nem töri halk ropogása.

Bent a barlangban nagy gőzmalom él: az Időnek

Malma ez, amelynek tágas hombárai telvék

Soknemü testekkel, várókkal a végzetes őrlést,

Ő maga relytélyes barlang méhében, iromba

Felhők leple alatt űl a Sorsisten, örökké

Olvasván a fátum öles foliántjai titkát.

És amint sorolá a tárgyakat, elzavaratlan

Renddel csúsznak azok le a széles hosszu csatornán

A kíméletlen garad örvényébe sodorvák.

Hősöket és nyomorú koldusokat egyre sodor le

E garad, amint jött a tarka vegyűletü rendsor:

Pompás Alkibiad, nagy fényü Lucullus, eb-éltű

Diogenes, nyomorú Timon, ragyogó Cleopátra,

Markalf és Salamon, Democrit, Socrates, itt mind

Összekerülnek, mind egy lisztté hullanak össze.

Fulvia, Xanthippe, Lucretia, Thisbe, Korinna

Mind egyek itt, Brutus pora egy lesz Tarquiniussal;

Phidias márványfejeit törvényfa revével

Őröli e malom össze; Rafáel vászna szenes zsák

Közzé őgyeledik, s az Apelles rajzai szintén

Úgy oda lesznek, mint a most divatos fali firkák.

Ott az ephesusi templom után jő durva Herostrat

És ama nagy Macedon, kit az égés éjjele szült volt;

Itt a szolgabirót hajdúja kiséri, az írnok

Hamva uráéval vegyül ellentétileg ismét.

Elvegyül ispánné tens asszony is a jegyzőné

Nemzetes asszonnyal, tűz vízzel, szénpor a mésszel,

Tolvaj a bíróval, jobbágy uraság inasával,

Elvegyül a káplár apjával s pór rokonával.

Szóval az ellentét megszűnik: porhamu lesz mind

Ami van e földön; csak az ész nem, a szellemi rész nem.

Nem? haha! Nézzétek. Tetemes könyvek sokasága

Sodródik lefelé, mint annyi druídapapok, kik

Emberi életeket kívántanak áldozatúl, kik

Emberagyak velejét égették isteneiknek

Gyász oltáraikon. Lám e foliantok elették

A zseni szerzőket; megémészté őket is a moly:

Most pedig a foliantok, a moly, mind együvé hullnak.

Ott Calepinus jő, a Bábel tornya utána;

Hátrább X ut Tök, meg a többi piszoktele firkák.

Gyöngyösit a rímest kíséri Kovács pici lantja,

Édös-Gergöly után Mátyási jön, és szamarastul

Néhai Mondolatos, mind, mind a garadba lehullvák.

Ott jön az én könyvemnek öt első éneke is már;

Lapjain illatos ó sajtok maradéka mutatja,

Mily fokon álla szegény a dicsőség úri kegyében.

Ó jaj! a mélybe zuhant, honnét pora jegytelenűl fog

Hullani majd az örök feledékenységnek ürébe!

Hábor e barlangot keresé föl s térdre borulván

Érc küszöbén annak (tudnillik az érc a kövekben

Lappangott valahol, mint egykor a monda cigánya

Nagy fa kanáljával hörpölve vizét a Dunának:

Halleves ez, mondá, mert ott van a sok hal a vízben)

Kérte a Sors-istent: adná tudtára jövendő

Sorsát, és ha ravasz nőjét van-e mód, van-e vajjon

Titkos erő, megfosztani a bűvös hatalomtól.

Melyre a Sorsisten mennydörgő hangu beszéde

Így ada választ a barlangnak mély fenekéről:

„Sorsodat; ó szellem, magasabb vagy bár a halandók

Népénél, az örök végzet nem hagyja tudatnom.

Mély titok az, mellyet csak e barlang istene láthat,

Sorsod azonban, halld, ettől függ, ezt cselekedjed:

Hölgyedet, Armídát, menj, leld föl ez éjen, e percben

Erdei lakjánál, hol most akar űlni menyegzőt

Földi halandóval, s vár téged, minthogy egyébként

Célja, mit e násszal szándékszik elérni, merőben

Meghiusul. Engedd hogy szép legyen, és ne parancsold,

Hogy vegye föl vénasszony alakját, egyszerü képét,

Míg nem hajnallik. Haragos vagy bánatos arcot,

Bármi következzék, ne mutass, mert vége különben

A tervnek, miszerint elronthasd nődet örökre.

Mindazonáltal légy szemes és mindenre figyelmezz,

S majd mikor Armídád kebeléből titkosan egy kis

Ólomedényt von elő s tartalmából szemeid meg-

Hinté, s arcodon érzed a hő cseppeket égni:

Kapd el az ólomedényt és hintezd vissza szemébe

Mind a nedűt, mely még maradott vala benne, fenékig,

Ettől függ sorsod: ne feledd, vagy, tudva, ne mellőzd.”

Így a sötét szellem; s elmondván lőn iszonyú csend,

A malom egyhangú rop-rop-ját, mely soha meg nem

Szűnik az éltes idő hosszát kijegyezni egyenlő

Pécékkel, természetesen ide nem számítván.

S most, miután Hábor tova illant, édesim, ah most

Fussuk e zordon tájt, fussunk Hábornak utána,

Aki varázsnőjét (már tán nem is azt) a parancsként

Fölkeresé s egyedül lőn víg lakodalmi közönség.

Nagy baj az írónak, de kivált annak, kire bölcső

Lepleiben fülökig ránták a múzsa leányok

Ajkaikat, kit jó mamikája zuzával az apró-

Marhának tartott, és léc-szeg fürtjeit addig

Meg nem szűnt fodorítni, tüzes vassal sütögetvén,

Míg született költő nem vált nápész gyerekéből -

Nagy baj a költőnek, mondom, ha megúnta teremtett

Jellemeit maga is, s velök egy hajlékba szorulván

Nem tud azokról már érdeklőt mondani semmit.

Így vagyok én. Lakodalmi csoport dőzsölne köröttem;

Hábor a hajdani férj, Armída, menyasszony ezúttal,

S Bende vitéz, mint nősz; 3, mondd: három egyénből

Áll az egész sokaság: mit mondjak rólok, uristen;

Mit még nem mondtam valamellyik hexameterben?

Mondjam-e, hogy mielőtt Hábor beköszöntene, tündér

Hölgye a conservnek Bendét karjába szorítva

Kellemes álomnak szunnyasztá boldog ölébe?

Hogy kivoná mellfodra közől Hecaté adományát

S Bende fehér kebelét fölfejtvén inge havából;

Szopni hagyá abból csecsemőjét a pokoléjnek?

Hogy miután e nadály vastagra hizott a legény bő

Véréből, a menyasszony e vért piciny ólomedénybe

Fogta föl, és az edényt puhapamlag melle feszülő

Két Parnasszának deli Tempéjébe dugá el?

Mondjam-e, hogy Hábor meg a nő, meg Bende, lakoztak

Állati étvággyal faldosván szellemi étket,

Kortesi gégékkel tütükélvén ménesi nektárt?

Mondjam-e, hogy tündér Armída kilopta hevítő

Pár emlői közől babonázott ólomedényét,

És nagy hirtelenül Hábor szemeit tele szórva,

És Hábor sebesen ráföcskendezve viszontag:

Hah!..................................

Bende kiáltott így, mert volt ok rá. Iszonyító

Látvány az, mely lőn kiterűlve szemének előtte.

Elsőbb is Hábor kezein, képén, szemehéján

Tűzfoltok kerekednek elő, hol a bűverejű csöpp

Megszállott; azután e foltok messzeterűlnek

Hirtelenül, mint szok terjedni tavak sima tükrén

A potyogásig elért záporszem ezüst karikája.

Erre a garboncás tűzzé vált, talpig egészen.

A kalap elveszté szín nélküli színe talányát,

Összenyomott tetején füst, láng és szikra lövell ki,

Mint a Vezuv torkán; majd átvörösöllik egészen,

Mint az iszákosok orrai, végre fakó hamuvá lesz

És oda hull, oda hull Bendének lába elébe.

Már ég a köpeny is: mind jobb, mint bal fele lángol,

Cérna-recéjének megemészté már e pokoltűz

Életerős szálát: némely lebegő darab egy láng-

Nyelvvé változik át, s legelőbb is a nászkalibának

Nyalja körül venyigés ereszét csavaros repüléssel.

Hah, már a szöges orr, a nyakbötyök, a busa homlok

Ismerhetlenek ott; nincs a két mártogató láb,

Láng az egész Hábor (mint volt éltében örökké

Szelleme), a hajlék oda lőn, zavaros szelek árja

Szórta el azt korom- és füstképen a lég üregében.

Most egy dögleletes bűz támad; Bende tekinti

Armídát, az arát, s megborzad, síri soványság

Torzítá el egész testét hölgyének; a látás

Ablaka nem több, mint az a szám, mely nem sokasíthat

És nem is oszt, a másikon űl örök éjjelü vakság.

És ez alak szintén égett, nem lánggal azonban,

Mint a dicső Hábor, hanem úgy füstölögve, mikéntha

Ázott szalmatörek fojtott tüzinél szenes arcú

Új-magyar égeti szén garmadkáját faluvégen.

Bende körülnézett: sivatag minden körülötte,

Mint a Zsidó-tenger partján, hol az ősi világ két

Városa elsülyedett; bércbálványok sora bámul

Rá hidegen; kövesült élőfák állanak őrt a

Rettenetes téren, kérdőleg előre hajolvák.

Megborzad; szivére fut a vér Bende vitéznek,

Régi csatornáin nem mervén folyni szokottúl,

S távozik a helyről, ha talán távoznia van mód.

Visszatekint mégis távolból, vissza, ha Lóthné

Fátuma érné is, mert valljuk meg, mi, teremtés

Bőrbe kötött első kiadási, mi férfiak, olykor

Női kiváncsiak is szoktunk ám lenni titokban.

Visszatekint, mondám: ott nézi a messze világló

Hábort égni, miként égett az irásbeli szentelt

Csipkebokor, s tekeres füstét kigyódzni az égig.

Nézi menyasszonya lassan emésztődő romalakját,

Melyből rothasztó láz terjed el a levegőben,

Intő bűz atomit száguldoztatva előre.

S im a láng eltűnt! az alak pedig állti helyében

Öszerogyott! mindaz, mi előbb Hábor vala, most egy

Barna bitang felhő, fenn a sziklák tetején túl,

És az előbb Armída csak egy kis porhamu-domb már.

Bende tovább haladott. „Mit várjon a földi halandó,”

Monda sohajtva, „midőn a hatalmas szellemi nép is

Így odalesz; füstté, hamuporrá bomladozik szét?

Látom: e földön nincs állandóság. Hiu minden

Küzdés, fáradozás. Az arany bullák oda lesznek,

Alkotmány oda lész, oda lész az adótalan élet,

Vámok, avíticitas, majorátus, tolvaj-akasztás

És botozás, mind, mind eltűnnek, idővel, e földről;

Mint eltűntek azok, kik ez elvek népei voltak.

Új fajok állnak elő, új eszmék kelnek agyukban,

Majd megavulnak ezek, szintúgy, mint mi elavultunk,

S új tavasz éled föl, mindég másfajta virággal.

Hasztalan úsznék hát ellent az idő folyamának:

Elsodor a hullám, és akik utánam eveznek,

Nem lelik a habban nyomomat, mellyért tusakodtam.

Ily monológ közben egy halmocskára jutott fel;

Honnan visszatekint még egyszer a helyre, hol a két

Ellenies szellem szétoszlott vegytani módon.

„Értem” monda tovább, „értem. Szeleburdi reformnak

Szelleme volt Hábor, ki az elvvel nem köte össze

Jó szivet és tudományt. Maradásé nője (hah, e nő!),

Oktalan, a jót sem tűrő, vesztegmaradásé.

És most a maradás védszelleme a szabadelvű

Garboncást füstté oszlatta fel; a garaboncás

Lassan emészté föl; beltűz erejével, a némbert.”

„Hah! de mi új látvány ez, amely most készül előttem?

Íme a fölleg, mely eredett füstéből a Hábor

Szellemi lényének, lefelé tart; íme leszáll a

Néma rögökre, hol a hölgynek pora nyugszik a földön.

S íme, a felhőből tűz pattan a kis hamudombba;

És ez mozgani kezd; a fölleg rojtjai szintén

Kezdenek összevonúlni, szilárdabb testü valóvá.

Majd egy fő idomúl, majd nyak, mell, kar, kezek és láb.

Szárnyak is, egy szép pár, hímzettek aranyszínü tollal,

A rögök a földről hasonúl életre kelének,

Fő, kebel és a többi tagok feltűnnek, elömlő

Bengali fényénél a hajnal-ölelte keletnek!”

Úgy van, a felhőből fiatal test díszes alakja

Fejlék: rózsapiros képű, daliás magyar ifjú,

És a rögök közzől, honi fűzetü mezben, arája

Támadt létre, miként ismételt életü phőnix.

És a sziklavidék, a kopár völgy, édeni kertté

Díszesedék, melynek közepén ifjú füvü halmon

Állott a deli pár, egymást szemlélve; csodálva,

Mígnem a szellemi csók elpattant szűzi szemérmű

Ajkaikon. -

Akkor az életerős, szoborékes hím karon ölté

A tündér idomú, mondhatlan kellemü hölgyet,

S fölkerekedve legott, ragyogó szárnyak segedelmén

Elröpülének az álméló Bendének előle.

Kiséré szemivel hős Bende is a csoda párt, és

Nézte, miként márták magokat keleten a kiáradt

Hajnali tűztenger hullámiba, megfürödendők

Reggeli fürdőjében a tiszta-piros levegőnek.

Míg ezek így esnek légben, földszint s a pokolban,

Addig a korteshad szanaszét hever éji tanyákon,

Udvaran állongó szekereknek alatta, fölötte.

Csak Kolocintos uram nem nyughatik, üsdi közönség

Nagynevü hadnagya. Ezt nem hagyta pihenni a hírnév

Ördöge, mely készté, hogy víja ki tettel is a már

Több év óta nevén fityegő sallangot, a kedvelt

Hangu vitézlő szót, mely néki dukál vala, persze.

E végett a kolompviselőket fölveri hangos

Szunnyadozásikból, s miután fél álmos „ebatták”

Hírül adák, hogy ezek felocsudtak némineműkép

Mámoros álomból krapulás émetteniségre:

Körbe hiván őket, tartott velök éji tanácsot.

„Tudjátok fiaim” kezdé a csapat vezetője,

„Pörgedy, a hadnagy, hol ütötte föl éji tanyáját

Oktai népével, mely balgatagúl az adózók

Mellé csatlakozott alacsony nyereségnek okáért?

Vármegyeház telkén foga helyt, mert érezi vétkét,

Mellyet az alkotmány ellen követett s remeg a rá

Méltán megharagudt nemeseknek vérboszujától.

Ámde a bűnt isten sem hagyná megtorolatlan,

Aki mit ett, illő, hogy igyék rá, és a kutyának

Érdem után szoktak nadrágot varrni, nem úgy van?

Mostan azért, fiaim, hadicselt gondoltam: ez éjen

Zajtalanul ütnénk rájok s bortól nekibágyadt

Tagjaikat kennők in-nyujtó fütyköseinkkel.

Küzdeni szép a honért: meghalni sem árt a hazáért!”

Összeszorult a bot kezeikben a potioroknak,

Hallván lelkesitő szavait Kolocintos uramnak,

S két perc múlva egész csapatuk talpon vala. Első

Gonduk a borhordó-keresés volt, mellyet az estve

Képtelenek voltak kiüríteni gégesegéllyel.

Ott vala hordójok: de a szesz, mely lelkesité azt,

Nem vala már: fenekén az öreg hordónak erőszak-

Fúrta sebek nyíltak, dongái betörve kegyetlen,

Elszakadott abroncsai szerte hevertek a földön,

És az egész hordón a halál bús képe sötétlett.

Megdöbbent a csoport. „Gonosz ellen okozta ez ármányt”

Nagy boszusan morogák: mert nem volt köztök egyén, ki

Emlékezhetnék a tegnapiakra, miképen

Őmagok onták vérit e hordónak ködös ésszel!

Most a hon és hordó ügye mélyen megkeserítvén

Szíveiket, lobbant kit-kit vasmarku haragra;

S mint a sötét éjben gátat tört hengeres árvíz,

Hömpölyög el nehezes csapatuk megyeház kapujához.

Ingady sem tölté restűl idejét ezen éjjel.

Ő feljárta magánosan a pártok vezetői-

És fő emberinek vígságteljes éji tanyáit:

Óvtalan ablakokon leskődött nagy figyelemmel,

Szedve bögyébe ha mit látás, hallás avagy éles

Szaglás által megtudhatna, vagy észre vehetne,

Melyből jóslatokat férceljen a holnapi napra.

Vármegye házához sietett most, sejtve hogy annál

Szinte nemes csapatok foglaltanak éjjeli nyughelyt,

Lopva kikémleni ott az erőt és főleg a tiszta

Bel meggyőződést, hogy számítása ne csaljon.

Macskai léptekkel sompolygott a poros udvar

Párnáján heverő sokasághoz; megkerülé azt,

Számát megjegyzé, amint hozzá tuda vetni;

Hajh, de a vélekedést kitanulnia nem vala jó mód,

Mert a fővegeken nem látott ismeretes jelt.

Mindazonáltal, köznemesek lévén, nem-adózók

Száma közé sorolá, s indult is visszafelé már,

Amikoron hátul egy erős kar (Pörgedyé volt)

Megragadá torkát, kérdvén, mi a tábori jelszó.

Megdöbbent a sötét éj vándora, visszahanyatlott

S reszketeg ajkakkal rebegé halkan: nem adózunk!

„Kém, kém! verjük agyon, tépjük szét, vágjuk ezer-rét”

Pörgedy ordítá markát jobban beszorítván.

„Hol van? verjük agyon!” rivalának többen a földről

Talpraszökött nemesek, s jaj lett voln’ Ingady úrnak

Hogyha vitézlő hadnagy uram könyörűlve az árván,

El nem ereszti nyakát, súgván, hogy fusson amint tud.

És futa Ingady úr, de a sors, hajh! nem vala pártján.

A megyeház kapuján Kolocintos népire bukkant,

Kik nagy erőszakkal nyomulának az udvaröbölbe.

„Jelszódat!” rival egy: „Jaj, adózom, adózom, az isten

Áldja kigyelmeteket” könyörög „mindég is adóztam.”

„Üssük a rossz hazafit” riadoz körülötte; az élet

Gombja fölött pedig ólmosok ádáz erdeje csattog.

Futni ered mégis; de hová fut a jámbor? Elűl víz,

Hátul tűz: a halál bizonyos, bármerre szaladjon.

Mindazonáltal a sors protokolluma másnemű végzést

Foglalt Ingadyról; s nem akarta, hogy ólmosok által

Jusson a Hádesz egértőrébe, (hová a bebúvás

Csak bagatella dolog; de kibúni: az egyszer a munka!)

Volt a telek közepén kerekes kút, melyben a föl- s le-

Mártogató vedrek, mint a karthauzi barátot

Jobb és bal tenyerén M. M-je halálra, naponként

Emlékeztették az alispánt, szolgabirákat

És az egész tisztkart a szerencse s idők folyamára.

E kútig haladott jó Ingady. Nem mese ám az,

Hogy kútak közelén jó szellem tartja tanyáját

Őrködvén a halandók népe fölött a veszélyben:

Mert állítni merem, merem is doceálni hütömmel,

Hogy, ha e szellem nem súg Ingadynak, soha föl nem

Éri eszével, hogy beléüljön a kút vödörébe,

És lebocsátkozzék biztos menedékül a kútba.

Itten azonban már jól van neki dolga szegénynek:

Álla vacog kissé, pedig állig nincs is a vízben,

S nem leli senki meg itt (az igaz, nem is üldözi senki)

Csak tűrjön keveset, csak tudjon tartani csöndet.

Mondani sem szükség, hogy Pörgedy és hada talpon

Állának, mikor a haragos Kolocintos az üsdi

Népet elővezeté. Mint ment a nehéz csata véghez,

A mindjárt követő énekben elénekelem, ha

Pártfogolóm, a múzsa-leány, megadandja segélyét,

S nem teszi meddővé régen vajudó koponyámat.

Hajnali álmának mézét élvezte Hamarfy

A viadal napján, mikor egy dobogás szelid álmát

Elvaditá s kiveré tilosából szürke szemének.

Káromkodva nyitott ajtót a csendzavaróknak.

Mennyire döbbent meg, s bámult el azonban a jókor

Fölkelt látogatók sokaságán, s szőre mivoltán,

Azt le nem írhatom én; képzelje magának a Lector

Ahogy’ akarja: szabad tér nyílik képzeletének.

Annyi elég hozzá: tőzsérek voltak ezek, kik

Szántani bár soha nem szoktak, sem vetni, az égnek

Varjaiként bőven táplálkoznak, kiszemelvén

A magot, amellyet más hinte barázdaközökre.

Markaik elvénült váltókkal telve valának,

Mellyeknek rögtön kicserélését követelték

Jobb hitelű pénzzel: bankjeggyel, arannyal, ezüsttel.

„Mit? s ti merészletek itt” mond bosszankodva Hamarfy,

„Csúfolatúl, gaz nép, éjjel rám törni lakomban?

Hol van az, aki nevem váltón tudná mutogatni?

Álljon elő, ha pokol fia is, hadd lássam a váltót.

Nem kifizettem-e mind váltóitokat minapában?

Ezres bankjegyeket nem láttatok-é teli bélű

Tárcámban magatok? De habár volnék is adóstok,

Nincs-e hitel nálam? nézzétek: e tárca nem éhes.”

Ezzel a pénztárcát keresé sok epéjü haraggal,

S föltépé födelét: de ki fesse le meglepetését:

Banknótái helyett falevél vala tömve beléje!

Rablás? nem lehet az. Maga rakta bele csak alig pár

Óra előtt a böcsös jegyeket, s ajtója szorossan

Zárva maradt; másutt pedig a bejövés lehetetlen.

Nézi a váltókat: kézírata mind nem utánzott

(Őmaga ismeri, hogy nem utánzott) semmi betűje.

És a kelet... „mi ez?” A kibocsátás napja... „Nem” úgymond,

„Ez lehetetlenség, hiszen akkor... hm! hiszen akkor

Távoli erdőkben múlatva vadásztam egész nap.”

Ámde a tőzsérek sarkalták; hoztak eszébe

Holmi körülményt is, jelesűl egyik akkor adott pénzt,

Amikor a verebek csiripeltek a ház ereszénél;

A másik, mikor a nagy szél fútt és a kofákat

Felborogatta kerek székeikről: harmadik akkor,

Amikor a tens úr a szép szobalyányt megölelte

(Erre lehetlen volt eszmélnie annyi ezerből):

Másik, mintha ma is látná, úgy rémlik előtte

A toll, mellyel aláírá, tintás vala félig,

S költőé lehetett, mert meg volt rágva ugyancsak.

Mindazonáltal a quasi-adósnak nem juta semmi

Emlékébe, de nem tagadá keze cifra vonásit:

Hisz nincs emberi kéz ily rútat utánzani képes!

„Jól van, hát fizetem, mond végre, pogány uzsorások!

Megmutatom, hogy van hitelem, bár semmi hitelre

Nincs szükség, míg lesz levegő és megvan ez a síp.”

Azzal Hábor-adott sípot kivevé s belefúván

Hármat sikkant a pipafüstös lég a szobában.

Mert ne feledjük el ezt: a sípnak hangerejére

Megjelenék a vadász mindannyiszor ennekelőtte,

És ha segély kellett, ha tanács a kortesi tanból,

Vagy pénz, melly a segély, a tanács forrása napinkban,

Nyomban adott mindazt. És ezt már tudta Hamarfy

Régi gyakorlatból, ez okért sípolt vele most is.

Várja Hamarfy vadász őrszelleme megjelenését,

Látogatói szemet-szájt tátva lesik: mi lesz ebből?

Várja Hamarfy vadász nemtőjét, várja sokáig,

Nyugtalanúl, nehezen, boszusággal, végre haraggal:

Nem jön az; újra sipol: mégsem jő; harmadik ízben

Fúrja hegyes hangját a síp a semmi könyörgő

Szót soha nem hallott uzsorási fülekbe: hiában!

Nem jön a várt vendég; csodatékony szelleme nem jő.

„Álom volt-e tehát,” tűnődik, „enyészetes álom,

Mind a csodás esemény? a völgyi leány? a boszorkány

Kínzó ördögivel? védőm a vadász? az ajándék-

Táska? e kisded síp? a bankjegyek? álom-e mindez?

És szigorú váltók a való? feledetlen adósság?

Látom, e váltóknak nyomatékosb része azon nap

Van kibocsátva, midőn útvesztve bolyongtam az erdőn

S kaptam ezen tárcát, telvét ugyanannyi forinttal;

Így vág össze utóbb is a váltók kelte a nappal,

Melyen sípoltam, s öszveggel, melyre tevék szert.

Már bizonyos, bizonyos: gonosz ördög játsza meg engem,

És eszemet vesztvén, váltókat készte bocsátnom,

Hogy, ha kijózanodom, legyek őrültté a bukáson.”

Mindezeket hamar elgondolta Hamarfy magában,

És mire gondolatit berekeszté, köntösit is föl-

Szedte magára, kötött kardot s menekülni akarván

A hitel emberitől, intett: mennének utána.

Vármegye házához sietett, hol nagy-tusakodva

Víttak a pártok még, s közibök fúródva merészen

A tőzsércsapatot künn hagyta, hogy e jelenetről

Elmélkedjenek ott a viszontlátás idejéig.

Mert folyt a csata még. Kolocintos Gábor, a hadnagy,

Meghökkent, mikor észrevevé, hogy Pörgedy Mátyás,

Oktai népével, talpon van a vármegye telkén,

S nem gözü-álomban, mint számította magának.

Mindazonáltal nem hátrált, hanem inte kolompos

Emberinek, köveket hajigálni az elleni hadra,

Amit azok tőnek; tőnek pedig oly ügyesen s oly

Várakozást haladó, szándékon túli sükerrel,

Hogy megüvegtelenült azon a részen valamennyin

Ablak volt, s keserűt jajdult a domestica cassa.

Pörgedy, népével, menten maradott az ütéstől,

Kezde azért ő is természet-gyúrta pogácsát

Szórni az éjzavaró Kolocintos uram seregére.

E kövek ablakokat már nem leltek, kivevén a

Drága hon-őr szemeket Kolocintos ferde hadában.

S köztük a hadnagyi fő X nézetü sanda szemét is,

Mellyet (a balt) zúgó kövecs úgy megsujta szemöldön,

Hogy megaludt mindjárt és nemzeti-szín karikát hányt.

Megszédült a vitéz Kolocintos, félre hanyatlott,

És puha tócsának heverűlt pamlagfenekére;

Serge pedig hátrált, menedék-födelet keresendő

A kőzápor elől tág boltozatú kapu alján.

Pörgedy észrevevé nyereségét: annak okáért

Sűrű tömött rendben megmozdította csapatját,

Hogy majd a kapunál megnadrágolja keményen

A szaladók seregét. De csalódék: mert Kolocintos,

Hogy feljózanodott, nekibuzdítván a kolompos

Harcosokat, s ezek is nekibuzdítván a csoportot,

Visszaverék az adó seregét és Pörgedy Mátyást.

Futnak ezek, nyelvök félrőfnyire nyujtva hevökben,

Pörgedy fut legelül, mert ő a nobilium dux,

Kergetik a nem-adók, fustéllyal verve, kit érnek;

Isteni káromlás harsogva nemes tüdeikből.

Egy nem akar csak futni; csak egy Goliáthszerü termet

Áll még a födeles kút árnyékában. Először

Messzéről szórnak köveket rá a nem-adózó

Dávidok: ő közönyös viselettel szenvedi mindazt.

„Verjük agyon, jertek!” nagy bosszankodva kiáltnak,

„Verjük agyon, ha magát nem védi a nyúlga teremtmény,”

És neki bőszülvén... ágasfáról leverék a

Várnagyné köcsögit.

Szégyenkedve hagyák ott e fogas oszlopot akkor

S menve belebb, élénk viadalnak részesi lőnek:

Főleg egyik zugban volt a csata népes, amelyben

Pörgedy sergének nagy része tömött karikában

Közre fogott valamit, védvén életre-halálra,

S a kolocintosiak víván életre-halálra.

Jól tarták magokat darabig, sőt fogytig elállnak

Minden megrohanást, ha az éles eszű Kolocintos

Nem kohol ellenök új hadi cselt és nem sikerűl az.

Volt a telek közepén, közel a kúthoz, tele vízzel

Nagy hasu fecskendő, vagy három. Hős Kolocintos

(Álgyui nem lévén) ide hajtott egy csapat embert

Népe közől s lövetett ama zúgba keményen azokkal.

Állák egy darabig, de mivel nemes ember a vízzel

Ellenszenvben van, megadák végtére a várat:

Ostromlók, védők, borzadva futottak el onnan,

És az üres téren kopaszon maradott - egy hordó.

Ezt Kolocintos uram, mielőtt a bőrig elázott

Pörgedyek szemöket kitörölnék ködmöneikkel,

Elfoglalja, körülveszi száraz népe javával,

És felfordítván béütteti nagy fokosokkal

Visszarugó fenekét. Most illatozó kalapokból

Billikomot gyúrván meriték a lélekadó bort,

Nagybecsü zsákmányát a szétszórt pörgedieknek,

Mellyet Pörgedy hajh! nem ezen torkoknak okáért

Kímélt tegnap a jól fenyitékzett oktai néptől.

Némellyek köcsögért szaladoznak. Hajh! csak a széjjel

Szórt cserepek vagynak, talpuknak alatta ropogvák.

Másoknak jobban sikerült. Ezek (engedelemmel)

Árnyékszék közelén, a könyöklőn, messze fehérlő

Bögréket leltek szájjal lefelé borogatva.

„Sógor, ez ám a pohár: ki felönt egyet ezzel, az ember

Lesz talpán, jer igyunk.” S mentek. Mind sorban ivának

A szép bögrékből, kezdvén Kolocintos uramtól

A legutolsóig, ki pecére az üsdi kutyáknak.

Most, miután a boros hordóban rejtve lapongott

Hősi vitézséget mind átfolyaták hasaikba,

Nagy tüzet éreztek megverni a Pörgedy népét,

Melly a sötét tornácok alatt keresett menedéket.

Így hát megrohanák azokat, de legottan a zajra

Érkeznek csapatok, vezetettek kortes uraktól.

Jő maga gróf Telivér, és látva, hogy’ állnak a dolgok,

Mindent elkövet a szép békességnek okáért.

„Emberek, ott ti, kik a tornácon vagytok, ezennel

Intelek és kérlek, le a bottal, vármegye tiltja;

Mert ha nem, úgy majd én mutatom meg, hogy szabad-é itt

Mint rabló csapatok lázongani éjnek időjén!”

Több esze volt ám Pörgedynek, mintsem hogy az ólmost

Elhányná, mielőtt Kolocintos tenne hasonlót.

Mellyen gróf Telivér megbosszakodva parancslá

Kortesinek szanaszét oszlatni a Pörgedy népét;

Mint akik áthágták a nemes megye régi szabályát.

És már hős Nyakaló, Szűzváll, Nemadózy, Doronghy

Visznek arányatlan hadat a tornácok elébe,

Úgy hogy nem tudom én, nem lesz-e halál is a vége,

Ha Borzond s Rohanász nem jőnek elég idejében.

Új karok és új had. Rohanász tele dobta dühében

Szűzvállnak mindkét szemeit jó parti fövénnyel,

Melyre derék Nyakaló, fokosát megmártva mocsárban,

Borzond drága fehér mellényét csapta be azzal.

Ekkor a Lepkefy hű tigrisse Doronghy vitézt úgy

Vágja pofon, hogy zápfoga fájva kipattan inyéből,

És Nemadózy szemét átfúrja sebes futamában.

Ilyen előzményből kel nagy harag a seregek közt,

S elkeserültségig dühös a viadal tömegükben.

Ott a vegyes harcban Kolocintos fölleli bajnok

Pörgedyt, és miután egymást nagy fogcsikarás közt

Jól megkáromolák, nyomatékos fütyköseikkel

Párbajt kezdenek a kerekes kútnak közelében.

Hős Kolocintos előbb vág Pörgedyhez, de gyakorlott

Kézzel csapja ki az szuszogó ellenfele botját,

Úgy, hogy ez ívszerüen kiröpűl annak tenyeréből

És a kútba esik, jó Ingady rémületére.

Akkor a még haragosb Kolocintos Pörgedy botját

Megragadá, hosszan tusakodva kivájta kezéből,

S kútba löké, hasonúl jó Ingady árva fejére.

Most derekon szoritá Mátyást, Mátyás azonúl őt

S birkóztak magyarul: míg Pörgedy horgas-inának

Gáncsot vetve, le nem türkölte vitéz Kolocintos.

Ám Matyi nem maradott alul a kút ronda sarában,

Sőt inkább Kolocintos urat pamacsolta be abba;

Majd nővén a merény kebelében, erő derekában,

Ölbe szorítá azt, talpát fordítva felűl, és

Úgy akará testét lelkét a kútba ledobni.

Már a gonosz szándék nincs messzebb teljesüléstől,

Mint maga Pörgedy a kúttól, mely három arasznyi

Távolságban tát pokolörvényt áldozatára:

Ekkor a hős Tagadó végighúz Pörgedy horpasz

Bordáin tetemes botjával, hogy csak elejti

Hős Kolocintos, és maga is mellé rogy erőtlen.

Még folyt a viadal valamennyi korig; tömegenkint

Hulltak az áldozatok, s nem jó lett voln’ a dologbul,

Sorra leöldösték voln’ egymást, és oda lett voln’

A kutyabőr, oda szép privilégyiomik, velök egyben,

Hogyha parancsot nem veszen és ki nem áll szuronyokkal

Fegyverezett katonák egy százada, szép hadi rendben:

Kik’ láttára kihűlt minden kebel és a vitézség

A beleket csikará nagylelkü nemes rokoninkban.

Megvirradt ezalatt s a pártok csak könyökikkel

Folytatván a hadat, megye nagyteremébe vonultak;

A katonák pedig elhagyták a vármegye telkét.

Nem vala kezdendő az adó gyűlése kilencig,

Mégis a pártvezetők s az egész becses úri közönség,

Félve, hogy a nem-sült tömegek körülűlik a táblát,

A megyeház másik kapuján ötkor belopództak;

S míg lenn a csata folyt, elfoglalták azalatt ők

Ott fönn székeiket. Minden dolgoknak előtte

Támada élénk zaj s keserű vita, hogy ki okozta

Mind e zavart, a viszályt és háboruságot, amelyek

Dúlják most a megyét. Az adózók szemrevetették

A nem-adózóknak, miszerint ők békeolajágat

Nyujtának, csak azon kicsiny áldozatot követelvén,

Hogy hagyják el avult, hagyják el nem-liberális

Elveiket: de azok nem akarták; ők a hibások.

Ellenben az adógyűlölők azt feszegették;

Hogy nem volna zavar, nem volna viszály a megyében,

Csak szabad elveiket hánynák el a szellemi „kórság”-

Lepte urak: ha ezen piciny áldozatot teljesítik;

Készek fogni kezet velök, és „nem nézve kicsinyre”

Eltűrik nemesen, ha szakállok köldökig ér is.

Megharagudtak ezért szabadelvűink; nekiálltak

A maradósoknak, legyalázni, leöntni piszokkal

Elveiket, s elvök hüvelyét a tekintetes embert.

Ám ezek is tudtak hozzá s kezdék mutogatni,

Hogy nem gólyamadár költötte, hogy őket is olyan

Bordában szőtték, amelynek vászna ha nem jobb,

Nem cudarabb legalább a Deákné-szőtte hetes-nél.

Gróf Pipynek legelőbb is Majdosy hányta szemére,

Hogy meg akarta taval puskázni a kertben az apját.

Gróf Pipy nem tagadá ugyan ezt, de viszont feleselt, hogy

Táblabiró úr is, főszolgabiró-kora óta

Nagy gyönyörűségét leli szép alföldi virágok

Gyüjtögetésében: mert ritkán múlik el éjjel,

Mellyen az úri becses háznál, vagy az úri majorban

Meg ne lehetne találni nehány törvényfavirágot.

Majdosy ezzel elült. De a párt koszorúja kitűnő

Gyöngyének nehezen tűré szennyel boritását:

„Actio! bűnkereset!” harsogta fejére Pipynknek.

S tán meg is adják azt (mert jó lesz most figyelembe

Vennünk, hogy magyarok gyűlésén, vármegye székin

Nem szabad ám sértő szavakat használni, leszidni

Más embert, hazudott rágalmat köpni szemébe,

Vagy más durva betyár dolgot cselekedni gorombán,

Csak 1-mo: ha vagyon 25 pengő zsebeidben,

Vagy ha 2-do: bőg a többség torka mögötted);

Tán meg is adják azt, mondom, hahogy ifju barátunk

Lepkefy méz ajkkal meg nem szelidíti a bőszült

Mackókat. De midőn, mentvén Pipy grófot, ügyének

Oltalmára, előhozná hogy’ lopta meg Aggdy

A megye pénztárát mint perceptor, s hamisított

Útalványokat és nyugtatványt tenni merészlett

Számadolásaiba: felforrt veresorru haragja

Aggdynak és bőszült dühiben megtépte szakállát

Lepkefynek, ki viszont azt felpofozá boszujában.

Ekkor jött a tömeg s látá e vitát. Tenyereikben

Viszketeg álla elő, s magasan sarjadt fel azokból

Fütykösök erdeje, (mert nem sejtvén már katonát ott,

Jó nemesink recidivázának a hősi merénybe).

És harc lőn a terem: mert Lepkefy pártja szerette

Volna kivetni a vén Aggdyt, de az Aggdy baráti

Körbe szorítják őt, s védelmezik a fuladásig;

Ellenben botokat mutogatnak Lepkefy ellen,

S tán megölik, ha közel férhetnek az ifju vitézhez.

És törtek fejek ott, kezek és lábak ficamodtak,

Gégék szűkültek, botfővel teltek a szájak,

Bordák roppantak, hasak és köldök berugattak,

Orr pisze lőn, szem vak, legalább egy pár napig az lőn,

Nagy fogeső hullott, fülek és bajuszok kiszakadtak,

A meg nem született embercsék holtra döfettek,

És a kiváltságos bőr megtarkult honi kékkel.

Ily keserű viadal támadt ügyedért, oh szent hon!

És még víttanak ők. Nagy-hirtelen egy ragyogó fény

Tölti be a termet, folyvást beözönlve keletről

Nyíló ablakokon, s a nemességnek fülodúit

Hömpölygő zenehang üti meg, mint orgona hangja.

A terem eltágul: magasan felnőnek a nyúlánk

Oszlopok, Atlas-vállaikon hordvák hegyes ívű

Boltozatot; hasonúl megnyúlnak az ablakok és fönn

Ékben enyésznek el. A zöld asztal megrövidűl és

Oltárrá alakul, márványlépcsőin amelynek

A karok és rendek magokat térdelve találják.

Bámul a nagy sokaság, megrendül mélye szivének,

Térde remeg, s önkénytelenűl hull a padozatra.

S íme az ablakokon, nagy zúgásnak közepette,

Két tündéri alak berepűl s helyt fog az oltár

Gazdag emelvényén: daliás ifjú, csodaszép hölgy.

Ekkor az orgona elnémúl és ünnepi csönd lesz,

Melynek az aethernél tisztább hullámiban ekkép

Lejt a leventének hajlékony, ezüst nemü hangja:

„Férfiak!

A haza szent ügye gyüjtött volna rakásra

Benneteket: komolyan vítatni, mi eszközök által

Lenne a kedves hon boldoggá, lenne dicsővé.

Tí pedig oktalanul mellőzve, feledve a közjót,

Képzelt érdekekért civakodtok s aljas önösség-

Táplált szenvedelem tépé pártokra megyétek.

Ti szabadelműek, kik nyelveteken ama legszebb

Szót, a „szabadságot” szólásban, gondolatokban,

Testben, lélekben meritek hordozni naponként:

Névvel vagytok azok. Vallástok képmutatóság;

Bennetek a türelem, más értelműek iránt, nincs;

Bennetek a kitürés, tartós láng, semmi nagyért, nincs;

Bennetek elszántság nincs áldozatokra: ezért már

Olcsók elveitek; szavatok nyila mind eltompult,

Semmi hatás nélkül pattan le az érc kebelekről.

Isteni törvények nagyon emberi hírnöki vagytok,

Tin tanitástoknak legcsúfosb nem-követői;

Drága damaszkusi kard töredékeny rozsdahüvellyei;

Nagybecsü gyémántot rejtő szemetek. Divat az csak,

Semmi egyéb, mellyért szabad elvek apostoli-képen

Hirdetitek magatok, s mint a divat, úgy e szeszély is

Változik a korral; mesterkélt lángotok elhűl

És pusztán, ridegen marad a szív kebleitekben.

Önzetek. - És ti, kemény nyaku Izraël, úgymaradásnak

Emberi, kik, hazugúl, fontolt haladásnak eszélyes

Pártja gyanánt vetitek magatok’ fel, nyiltan előttem

Titkaitok. Ti hazát háznéppel, multat a mosttal,

Összecserélgettek. Filozófok vagytok; az ember

Bennetek él csak s ott minden, de kivűletek ami

Látszik, mind tünemény, üres álom, anyagtalan ábránd.

Elvetek ez. Maradást kívántok, nem, mivel az jó

Ami marad, de mivel nem pénzetek’, és nem erőtök’,

Véretek’ inkább nem (mint ősötök, akire büszkén

Puffad májatok) és eszetek’ sem, csak neki tespedt

Lágy kényelmeteket sem vagytok erős kebelűek

Áldozatúl odavetni a szent haza oltárára.

Végre ti semlegesek, ti a status hittagadói,

Bennetek a másik két párt minden büne megvan,

Ingadozóságnak még megszaporítva bünével.

Halljátok szavamat mindnyájan: ERÉLY nevem és e

Hölgyé LELKESEDÉS. Mi az éter tiszta patakját

Isszuk, a hajnalnak fürödünk bíbor mederében:

Földi salak nincsen szellemlényünkre tapadva.

Ám önösök legyetek, nem tiltalak. Ember, önösség

Nélkül, nem lehet el. De ne légyen szűkkebelű és

Aljas ez önszeretet; ne kicsínyes, mint a mesének

Majmaié, mellyek, történetből, fagyos éjen

Emberrakta tüzet lelvén egy rengeteg erdőn,

Nála pirítkoztak kényökre; de majd, hogy elégett,

Nem vala köztök, mely kényelmét új fahozással

Volna elég elszánt megbontani, s így a közös tűz

Hamvaiból kialudt. Önzéstek nagyszerü légyen:

Ti legyetek gazdag polgárai gazdag e honnak:

Tí legyetek boldog polgárai boldog e honnak;

Légyetek értelmes polgári müvelt e hazának,

És legyetek büszkék, mint gyermeki büszke hazának;

Ez legyen önzéstek, meg ama benső jutalomra

Vágyakozás, amelly olly édes az emberi szívnek.

Tetteket a honnak! hiszen, oh, mi ez a haza? nemde

Tinmagatok, nőtök s az olajvesszőre hasonló

Gyermekitek? Nosza hát tegyetek fogadást a hazának

Oltárán, miszerint ha erő kell, adtok erőt, ha

Pénz kell, adtok pénzt, ha kitől telik ész, az adand észt,

S adtok vért - ha kiván a közös haza - életet adtok.”

Ekkor imádó csönd váltá fel az ifju beszédét.

Társa pedig, tünödér deli hölgye a Lelkesedésnek,

Drága nyakékeit és perecét a habnemü karból

Föltépvén, teneked szentelte, o hon, teneked, hajh!

Gyéren látogatott oltárodon. Annak utána

Jobb keze kékes erét fölnyitván, tiszta piros vért

Áldoza, hullatván a fehér márványterületre,

S ujjait esküszerű helyzetben az égre mutatván.

Most pedig égi mosoly, millyent csak e hölgy mosolyoghat,

Súgárzik szemiből, enyeleg képén, derül ajkin

S int az egész népnek feljőni, csinálni szerinte.

Jöttek is. Első jött gróf Lánghy: ez évi jövelme

Századikát örömest kötelezte honának adóúl,

S fogván kardja hegyét, mélyen hasitotta karát föl,

Messze lövellő vért hintvén a szent emeletre.

Jöttek utána sokan, s hasonúl esküdtek, a jó hont

Bármilly áldozatot kívánna, segélni telőkép

Mind a haláliglan. De csak a kicsinyek s együgyűek

Jöttenek ám: idegen képek, kiket a megye népe

Még ki nem ismert sem hangjokról, mint a harist, sem

Pávai tollukról. S miután mind esküt adának

(Már akik úgy akarák), a szellemi pár elenyészett,

Mint elenyészik a hószinü felhők gyér patyolatja,

Mellyet a föllengő szél elmos a szemnek előle.

Oszlopok és ívbolt és oltár mind odalőnek,

A terem összeszorult, mint volt azelőtt, lesülyedtek

Ablaki, és a gyülés, még folyvást szótlan, eloszlott. -

S Bende? Hamarfy? Tehát róluk nincs semmi megírva?

Vaj igen! Ők látván, hogy a drágán összeharácsolt

Lelkeket egy pár szó elhódította, haraggal

Félre vonúlának, hova máskor az Ingady pártja

Ülni szokott, a juste milieusök gyáva csoportja.

E példát követék a többi kolomposok is, kik

Fájlalták a dicső kortesség megrövidűlni

Kezdett szép jogait: Borzond. Telivér, koros Aggdy

És a derék Rohanász, a nagy liberális, a honfi.

Lepkefy ellenben föl akart eskünni, de apja

Megrántá könyökét s elhítta magával ezekhez.

„Mit gondolsz, te fiú? sátánok azok” - de az úrfi

E nősátántól örömest rá lenne vitetni.

Mind ide állottak Rák Bende vitézei, tízen,

Bánatos arcokkal, mint nászlakomának utána

Fül- s hegedű-kínzó szerecsenjei szoktak e honnak.

Krónika! még mielőtt halhatlanságba repülnél,

Mondd el a kútba szorult jó Ingady mostoha sorsát.

Őneki Morfeusz úr nem adott vala álmot ez éjen.

Űle pedig vízben nyakaiglan, s ülne talán még

E mai szent napon is, ha ki nem fogy a kortesi hordó

S a megye hajdúit kúthoz nem hajtja gyomorban

Forró Ethna-tüzök. De kifogyván a tele hordók,

S a megye hajdúját oda hajtván gyomra Vezúvja,

S megfogván a nehéz láncot, s húzván fel a vödröt -

Elszaladott. A tekintetes úr mélyebbre sülyedt le.

Hírül adá e csodát többeknek mégis. Ezek közt

Ármányos fickók voltak, kik a hétfejü sárkányt

Sem nagyon irtóztak voln’ most felrántani. Így lőn

Hogy napfényre került jó Ingady, mellyet azonnal

Élvez is ott helyben, ha kemény fájdalmi fejének

Nem födik el szemeit vastag fátylával a kínnak.

„Merre lakom?” kérdé. „Kit tetszik kérdeni?” kérdék.

„Ingady táblabiró hogy merre lakik.” - Haza vitték.

Otthon a tensasszony, látván hogy vízben eléggé

Meg van mosva, csak úgy víz nélkül mosta fejét meg.

Aztán párna közé fektette, mivel veszedelmes

Náthabetegség fogta elő, s lőn prószit! egészség!

Mindazonáltal még fölgyógyult volna, de nője

Orvost is hivatott és denique Ingady meghalt.

Ingadynét tüstént megkéré Bende nejéül,

Ah, de az özvegy nem mene hozzá - meddig a gyásznak

Hónapi tartának. - Puha kis papucsának alatta

Boldogul élt hősünk még tíz vagy tízenegy évet,

Végre pedig meghalt. Siratá hűlt hamvait a fél

Utca, meg a kávés, meg a csaplár, csak nem a hív nő.

Még hátán feküdött, mikor ajtaja nagy kocogással

Hangot adott, úgy, mintha rokonja szegezne koporsót.

A kocogást esküdt okozá, függesztve idézvényt

Hajdani csínjáért, mit még Q-ban követett el.

Ott, a halottas nép közepett, valamely zsebelésért

Csíptek el egy rongyvázt: és az (lehető-e?) Hamarfy.