Az ember, a poézis első tárgya

Óh, mely örömben folytak el ekkorig

Zsengére nyíló napjaim! óh, miként

Érzém, hogy élni s Tháliának

Rózsanyakán enyelegni édes!

Víg borzadással jártam el a görög

Szépségek és a római nagy világ

Pompás maradványit; s ezeknek

Sírja felett az olasz negédes

Kertjébe szedtem drága narancsokat!

A franc mezőket láttam; az Álbion

Barlangiban s a német erdők

Bérceiben örömöt találtam.

Olykor hevítvén lelkemet is belől

Új képzelések s büszke vetélkedés,

Lantot ragadtam, s a lapályos

Dácia térmezején danolván,

A főldnek aljáról felemelkedém;

A felleg elnyelt, mennyei képzetim,

Mint a habok, felfogtak, s úsztam

Gondolatim csuda tengerében.

„Mérész halandó! lelkesedett iszap!”

Így zenge hozzám egy levegői hang,

„Szentségtelen létedre nem félsz

Angyali pitvarokat tapodni?

Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek

Számára mozgasz? s végre mivé leszel?

Míg ezt ki nem vizsgálod, addig

Por vagy, az is leszel.” E szavára,

Mint lenge párák éjjeli csillaga,

A tágas éther mennyezetén alól

Sebes bukással főldre hullván,

Csak csupa por, hamu lett belőlem.