AZ ÉN BOLDOGÍTÓM [1]

Nincs millió közt egy, kit a fene

Vak Ate így vett volna korbácslásba,

Ha megdühödve kapkod néha másba,

Azt megkönnyítni felkél istene.

Ah, engemet nem véd őellene

Sem ég sem föld! E szörnyű bajvívásba

Ájúlva dűlök újabb ájúlásba;

S írt nem találok, mely enyhítene.

Ámor megszánta, éltem kínjait,

S mond: Én enyhítem akit a Sors sújta.

S bérűl ölembe tette le Sophiet.

És ím, miolta nékem áldást nyújta,

S bús éjjelemnek bájos mécset gyújta,

Nem érzem a Sors csapkodásait.