Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,

Immár tudom, hogy nem maradnak itt,

Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, –

Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;

Fagyos viharként száguld mindenik,

Mögöttük sír a kertek pusztulása,

S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...

A vihar szárnyán mindez elrepül,

S aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:

Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,

Én felettem is végigzúg a szél,

Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje

Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,

Nem hall ajkamról senki sem panaszt,

De most szivemnek még egy vágya volna,

S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten

Az összes szelek, mind, egyszerre át,

Ne várjon rájok elfásulva lelkem,

Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;

Mind külön fájjon, sajogjon nekem,

És mindegyiket nagyon megsirassam

És minden könnyem egy-egy dal legyen.