Az én lelkipásztorom

Láttam az Igét sas-szárnyon repülni,

Elzúgni izzó Illés-szekeren, -

Dóm-lelkek pillér-berkeit bejártam,

Testté az Ige mégse lett nekem.

Gyönyörködni jártam a templomokba,

Mint a hangversenyekre, tárlatokra,

A lelkem minden szent beszéd után

Csak muzsikával, képpel lett tele,

A nagy poézis fergeteg-szele

Az építő szó boltíve alól

Süvöltve tört ki, s úgy markolt belém.

Csak ezt lestem, csak erre vártam én.

Égett a szívem pogány csipkebokra,

Szent szél szította szándéktalanul, -

A láng szomjazta a forgószelet,

S a tűzből született egy költemény

A „Christi imitatio” helyett.

Jöttek ragyogó s zordon vértezetben,

Jöttek óriás prédikátorok,

És ostoroztak, és égbe ragadtak, -

Csak ezt a szócskát: „én bűnös vagyok”,

Nem bírták velem úgy értetni meg,

Ahogy Te tetted, én „kicsi papom”,

Általad lett a templom menedékem,

És vigasztalásom, és otthonom.

És Te tetted, hogy megértettem én,

Hogy mégis több az Evangelium,

Több, mint a leggyönyörűbb költemény.

És Te tetted, hogy fordulok magamba,

S a szent vacsora után legalább

Jobban vigyázok tettemre, szavamra.

Te tetted, ha türelmesebb vagyok,

Tudván: nagy dolog a kicsi dolog.

Ledobhatatlan keresztem alatt

- Ezt is Te tetted - már meghajolok.

Te tetted ezt, - a bús nevelő-évek,

Szakadások, törések, temetések

Csupán a segítségedre siettek.

És látod, látod: ezt ismét Te tetted,

Hogy bennem lassan életté remegnek

A szók: „Kegyelem és békesség nektek”.