Az én poézisom természete

Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,

Te szívborzasztó éjszaka!

Te alvilág vakablaka!

Ti holtak, akik itt hevertek!

Ti múlandóság birtokának

Setétes vőlgyei,

Ahol petécses fantomának

Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melytől lelkünk irtódzik,

Hol minden érzésünk elhal,

Fülünk csak csendességet hall,

Szemünk a semmitől kapródzik,

Csak kupressz árnyékát láthatja

A holdnak fényinél,

Midőn azt bágyadtan ingatja

Egy sír-fuvallta szél.

Szörnyű környék! hová a lélek

Ha ólomszárnyakon repűl,

Réműlve jár, alél, elhűl

S félholtan hátrál vissza vélek.

Szörnyű környék! kérkedj Youngoddal.

Ki hantodon ragyog;

Isten veled s mord ánglusoddal!

Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel

Bőgettessék az óboát,

És holmi gyász-trenódiát

Ríkassanak jajos versekkel.

Én íly kedvetlen embereknek

Nem lészek egyike,

Legyen jutalma bár ezeknek

A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta

Árnyékozza képemet,

Melyet nyér a víg poéta,

Múlatván a szépnemet:

Ezt a vídámabb múzsáknak

S a mosolygó gráciáknak

Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,

Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint

Tisztelé Melpómene;

Egy kis rózsa, egy kis jácint

Nékem jobban illene.

Mert ez Lillám szép szemével,

Az pedig tekintetével

Egyezvén, mindenkor lészen tűköröm;

S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel

Gyengén rezgő lantomat;

S majd Lillám új énekekkel

Lelkesíti húromat,

Míg leng a friss esti szellő,

S szárnyán egy nárdust lehellő

Rózsában megszállnak a kis istenek

És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkből e víg hangokkal

Minden únalom kivész,

Mert megédesítjük csókkal

Ott, hol tartós pauza lész.

Bágyadt nótánk vég-szózatja

A szép tájt elszunnyadtatja;

S addig andalgunk az esti hajnalon,

Míg egymás ölébe hullunk a dalon.