AZ ERDEI LAK.

Völgy felett, a bérc alatt, középen,

A behorpadt hegynek oldalában:

- Hallgatózva néma csend körűle, -

Nádkötésü kis lak áll magában.

A kis csermelyt rácsos ajtajánál

Át sem kell röpűlni a madárnak;

Habtalan fut, szótalan fut, benne

Tarka pintyek lépegetve járnak.

Görcsös águ bükkel a sötét szílt,

- Mely a házat vészek ellen ójja: -

Udvarába eleven sövénnyel

Foglalá be régi jó lakója.

A vad-szőlő gazdag levelével,

Mely magát a vért-telekre fonta:

Sátort képez és a gazda déli

Álmot alszik árnyában naponta.

Míg fiát a fatetőkre csalja

A piros tojásu vércse-fészek;

Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel:

Héh kakuk, kakuk! szólj: meddig élek?

Zúg az élet, zúg vásári népe,

S nem hat a bérc egyszerű lakáig;

Néha hallik elhaló harangszó,

Szép idő ha gyors esésre válik.

Itt a hajnalt nem kakas kiáltja,

Van dalos madárja minden ágnak:

A rigó-fütty, gerlicék bugása,

S csattogány-dal szépen összevágnak.

Fenn, kivágott cserfa törzsökéhez

Kötve ing a vízmosás bürűje;

És a törzsök zúgva ki- s bejáró

Kék darázsok mézetlen köpűje.

Lenn a mélyben, szirt, s fatorladék közt

Elvesz a bérc harsogó patakja:

Rejtekét a szirt s fatorladéknak,

Smaragdszínü gyíkok népe lakja.

Hallgatás ül bércen, omladékon...

Meg-megrendül a vakand turása...

S hallik itt-ott, vén cser oldalárul,

Tarka harkály gyors kopácsolása.

Meg-megdördül csendes alkonyatban

Gyilkos csője a leső vadásznak;

Fel-fellobban bérctetőkön a tűz,

Ahol a szénégetők tanyáznak.

Tengeren csend és vihar. Hazája

Mérhetetlen tenger a szigetnek.

Rengetegben csend s vihar. Szigetje

E kicsiny lak a nagy rengetegnek.

Vadregényes erdőség vidéke!

Majd ha a tél fagy-bilincsbe zára:

Távol nézek hótakarta kunyhód

Felgomolygó kék füstoszlopára.

És ha éjjel a lak ablakából

Mécskanócok fényt lövelve égnek:

Azt hiszem, hogy mindez lüktetése

A megdermedt jégvidék szivének.

És lelkemben nyugtató hit éled:

Nem halt meg, csak alszik itt az élet!