AZ ERDŐBEN.

,Mi bajod van, kis madárkám,

Hogy elnémult báj-dalod?

Ébred a táj zengzetére,

S reszket érte...

És te mégse hallatod!

A fagyos lég alig enyhült,

Alig tölgyelt a fa még;

És az élet nem buzogva,

Kincset ontva,

Csak reményben láttaték:

S nagy váratlan íme megnyilt

Ajkad a kikircs előtt:

Vesszőszálon, mely fenn hintál

Hangjaidnál

Töltéd könnyen az időt.

Pedig hangos szódra akkor

Felelet se jött vala,

Mint a szellőt, átbocsátván

Szaggatásán,

A ligetnek tört fala.

Most jelenj meg: lombos, árnyas

Az erdőség, mely fogad,

Hogy zöld barlangos sürűje

Ujra szűlje

Csengve-bongva hangodat!

Most fakadj énekre: díszben,

Virágban áll völgy, liget;

Élni a nyájas napoknak,

Mig ragyognak:

Minden úgy buzog, siet.

Hisz maholnap szürke pir fut

A setét-zöld lombokon,

Mit reájok

Az év halvány szinbe mártott

Ecsetével futva von.

Oh siess hát! Vagy lakod már

Szebb táj, hűtlen énekes?!’

- »Ah, nem! a szín bárha vádol:

Messze, máshol

Szárnyam, vágyam nem repes!

Csak itt kedves lég, sugár, - s ha

Fenn a lomb közt dallhatok;

Az öröm - s kéjt,

Mely körűl-foly áradatként,

Érzem én, bár hallgatok!

Egykor édes tépelődés

Csalt belőlem éneket,

Rejtve nálam:

Sejtett üdvem, kéjes álmam

Titka meg nem férhetett.

Most a fényes pára megszállt,

Hű valóság vesz körűl...

Ez a kedves, gyenge háznép...

Mily varázs-kép...

S ki így boldog: zajt kerűl.

Titkon birva titkom édes,

Hogy tanú s kém nem zavar;

Ajkam mért csevegne róla,

Melyet óva

Szárnyam, szívem bétakar!?

E bokorban, melynek ága

Öszvehajlik fészkemen:

Hagyd e teljes, e sovárgott

Boldogságot,

Némán, titkon érzenem!«