[AZ „ESZMÉLET” ELŐZMÉNYEI]

Öregem, no, mi van veled?

Élsz, ahogy élsz s ezt te ne tudnád?

Vizes homokon kötelek

kötnek-e ki? Te azt sem unnád.

Bátorság! Lesz még olyan munkád,

amelyben kedvedet leled, -

most - bárha egek ura ront rád, -

teremtsd elő a kenyered.

Hisz itt a szenvedés belül, -

de ott kivül a magyarázat.

S hogy’ olvasod le emberül,

hogyha tagjaid citeráznak?

Ez a fegyenc-kor leigázhat,

de szabad leszel, ha belül

nem raksz magadnak olyan házat,

melybe háziur települ.

Jöjj világra! Anyád apád

te légy! Ne less tündéri nőre

s szakállas végzetre, ki rád

vigyázzon, - ne légy bölcs, te dőre!

Gondolj a ravasz csecsemőre, -

sír-rí, hogy szánassa magát,

de mig mosolyog az emlőre,

növeszti körmét és fogát.

Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, -

törődj belé, ma nem tudunk szeretni.

Szemeidből a csillogás kihagy,

megtanulnak a dolgokra meredni.

Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi,

áttetsző, sikos állkapcsát a fagy

meghordozza az egeken. Feledni

nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj.

A csillám szememből kihagy,

szemem már tanul rámeredni

a dolgokra. - Gyermeki vagy

- szól - én már nem tudok szeretni.

Én azt látom, hogy emeletnyi

áttetsző állkapocs, a fagy,

siklik ott fönn... Annyit feledni

nem tudsz, hogy ember ne maradj.

És most nem tudom, mit tegyek,

öljek-e, vagy olvassak ponyvát.

Ösztöneim az életet,

a kegyetlenkedőt nem unnák.

Jobb’ szeretik a bő uzsonnát,

mint én a tünő felleget,

egy lány mosolyát, mint a munkát

én és a dolgos képzelet.

Mi emberek, sötét erők,

érezzük, napjaink letelnek.

S ha érezzük, a vég előtt,

mint dögöt légy, a világ ellep.

Eszmék északi fénye mellett

mért őriznők hát az időt?

Miért piszkálnánk hunyt szerelmet?

Én fölgyujtom a temetőt.

Szépen beszélsz! Fogalmad úgy

világít, mint ott kinn a nyers tél

s igazad van! De most aludj,

ma éheztél és nem kerestél,

egész nap új világra lestél.