Az európai hadakozásokra

Új szélvészek jőnek észak tengelyéről,

Hogy napunk elűzzék borongó egéről.

Felkelnek a népek békesség öléről,

Hogy egymást elverjék hazájok földéről.

Mint az éhes medvék hideg barlangjokból,

Oly dühös haraggal törnek ki honjokból,

S ezer halált szórván kegyetlen markokból,

Koporsót csinálnak egész országokból!

Természetnek Atyja! ki e föld színére

Helyezéd az embert élet ösvényére,

S csak az egy szeretet édes érzésére

Gyúlasztván, bocsátád szabad tetszésére:

Mely komor végzések zavarták ügyünket,

Városokba gyűjtven nyomorult nemünket?

Azért hoztak-e hát így öszve bennünket,

Hogy itten bővebben onthassuk vérünket?

Míg ki nem költözött erdők homályából,

Vétkezett az ember szokott vadságából;

De, ha mi gonoszt tett tudatlanságából,

Legalább nem tette rosszra-vágyásából.

Most - fő dicsőséget abban helyhezteti,

Ha ölhet! s fegyverét vérben feresztheti;

Mert, embertársait ha bőven vesztheti,

A megbódult világ vitéznek hirdeti!

Büszke, gyarló ember! hová visz vakságod?

Miként bitangolod lelki méltóságod!

Abban lehet-e hát legfőbb boldogságod,

Hogyha vérségidet holt-halomba vágod?

Tudjad, ó balgatag! hogy az ész mivében

Van érdem, s a szívnek munkás erkölcsében;

Vitézség, a haza serény védelmében -

Nem a győző karban, nem a vad elmében!

Csalatkozott népek fellázadt vezéri!

Timiattatok foly ennyi ember véri!

De ó! lesz oly idő, mely azt visszakéri,

Ha az élet ura munkátokat méri!

Nincs isten? - Nincs, aki vigyázna reátok,

Dühös vakságtokban tán azt gondoljátok?

Nem dőlhet le porba, minthogy nincs bírátok,

Nemzetek átkával terhelt koronátok? -

Hah! hogyha érccé vált kegyetlen szívetek,

S nincs emberi érzés már többé bennetek:

Tekintsetek körül, vakok! s reszkessetek;

Nem állhat már soká megrendült széketek!