AZ ÉV VÉGÉN.

Oh ez a dűh, ez a pártdűh

Tart-e még sokáig?

Avagy immár eljutottunk

A végső határig?

Nem jutottunk, sőt félnünk kell,

Vége csak akkor lesz,

Amikor a honfiszívnek

Minden kincse elvesz.

Jó magyar nép, ősi kincsed’

Ily könnyen fecsérled?

Szíved, elméd megromlását

Nem érted, nem érzed?

Pártok felett leng egy zászló,

A haza zászlója:

Pártoké csak addig jogos,

Míg ezt védi, ójja.

Régen két nagy párt elég volt,

Kevés az most, több kell,

Íme négy-öt küzd nevedben,

Szilaj gyűlölettel.

És mily küzdés! Veszni indúl

Régi híred éke,

S léssz magadnak folyton kisebb,

Csúfos töredéke.

Kinn, benn annyi ellenséged,

Magad mért légy azzá?

Sorsod elég bajt hozott rád,

Ne tégy te is hozzá!

Ne idézz fel ádáz harcot

Szenvedély hevében,

De mit nyújthat jó szerencse,

Ragadd meg serényen.

Vége felé jár e század,

Mely újjá szült téged’.

Van-e lelked, megtagadni

Annyi szent emléked’?

Van-e lelked, mit kivívott

Erő, szent akarat,

Elgázolni, tönkre tenni

Egy rövid év alatt?

Nem azért küzdött a honvéd

Sok véres csatában,

És szakadt meg annyi hű sziv

Honfi-bánatában,

Hogy az utód, vak dühében,

Ahelyett, hogy védje,

Megújúlt ősalkotmányát

Darabokra tépje.

Sokszor tiprá alkotmányunk’

Zsarnokkény, de mindég

Visszavívta, új erővel,

Honfikar és hűség;

De ha egyszer, oh magyar nép,

Magad tiprod azt el,

Hasztalan a késő bánat,

Nem éled többé fel!