AZ IBOLYA ÁLMAI.

Ah én boldogtalan, kicsiny virág!

Ki élek búsan, észrevétlenűl:

Nem jő én hozzám szellő, napsugár

A pillangó is rajtam átrepűl;

Csak néha látom a kéklő eget,

Ki szeretettel adta színemet,

Fölém kinyulnak a sötét galyak;

Elém irígy, rút fűvek állanak,

Még a szép világot sem láthatom:

Ah, én boldogtalan vagyok nagyon!

Szép tavasz-estén a kis ibolya

Sorsa felett imígy panaszola,

S irigylő gondolattal átfutott

Szegfüt, violát, rózsát s liljomot.

A hold fölebb fölebb, majd délre hág,

S még ébren van a merengő virág;

A lágy szellőben ingó bokrokon

Reszketve omlik szét az éji fény,

Végre elaludt e gondolaton:

Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én!

Beteljesült. Álmában rózsa lőn,

Vadrózsa, nyílt s szellős halomtetőn;

Üdvözletére lepkék jöttenek,

Fejét ringatták dalló lágy szelek.

Előtte délibábos messzeség,

Felette a menny, nyájas, tiszta kék,

Az ég kék földjén arany súgarak,

Melyek reá, ragyogva omlanak.

Örült, hogy hintáztatta a szabad

Légben a karcsu ékes ágakat.

Boldog volt a virág s szólt csendesen

Látván virágit, lombját s tövisét,

»Virág, lomb ékesít; a tüske véd,

Szépség, ifjúság, hatalom velem!«

De nemsokára a vidék felett,

Tornyosúltak setétlő fellegek;

A sebes zápor gyorsan megered,

Leverve róla szirmot, levelet.

Majd zugó szél üvölt, - vadrózsa árva

Fejét a föld szennyes porába mártva.

S mig álmodnék kevélyen, boldogan:

Ifjúság, szépség, veszve, veszve van!

Ő puszta kóró, él, de halva már,

Reá undok pók hálót kötni jár;

De íme látja, hogy csak álmodott...

Oh, - felsohajt: vadrózsa nem vagyok!

És ujra csendes, holdas este lett,

És ujra mély ábrándba mélyedett:

Ah, a mező olyan vad, néptelen!

Belől, a kertben volna jobb nekem:

Holott hű gond s szorgalmatos kezek,

Ápolgassanak és növeljenek,

A hajnalkának boldog élte van:

A gyámvesszőre felfut magasan,

Ha a rút szél jön, megkapaszkodik...

S elszenderűlvén ígyen álmodik:

Hajnalka volt. Virággal teljesen,

Sugár szil ágait ölelte fenn,

Amelynek erős, lombos alkata

Zugó szelekkel zugva dacola.

És boldog ő! midőn virága hull:

Utána fájó szívvel nem sohajt,

Eljő a hajnal, visszadja majd...

S egy elvesztettért tízzel gazdagul.

De megdördűl az ég nagy hirtelen,

Villám cikázik bús felhőiben;

Egy pillanat... s az égi tűz lesújt,

Csapása tör, ront, - izzó lángja gyújt...

A büszke szilfa forgács és szilánk, -

Ledönté, meggyujtá az égi láng;

Szegény virág! indája fonnyad, ég...

De íme látja: hogy csak álmodék,

És hosszú, halk lélekzetet veszen:

Ah, jó hogy nem vagyok hajnalka sem!

És harmadizben szállt alá az est;

Ábrándba mélyedt ismét örömest

Bokor tövében a kis ibolya.

S most a fehérliljomra gondola.

Ah, oly magasan nem jó állani!

Oda járnak az ég villámai,

Melyeket a fennség magára von...

Legyek én, legyek fehérliliom!

S meglőn. Álmában úgy látá magát:

Mint a kert karcsú fehérliljomát,

Magasan nem állott mások felett,

De látott napsugárt, kéklő eget.

S ő, ez átváltozásnak általa

Igen kevély, igen boldog vala!

Mert minden illat s bűbáj, ami csak

Kebledben rejlik, oh jó anyaföld!

S mit a napsugár szirmaikba szőtt

A tavasz ifju szép viráginak:

Mindaz egy-magán egyesűlve van!

És áll a liljom büszkén, boldogan.

A kertbe három ifju hölgy jöve,

Telvén a sok virágban öröme,

S megszólal egyik ékes hajadon:

Ah! milyen bájos ez a liliom!

Ugyan törjük le...! s szörnyü félelem

Fogá el a hallott beszédeken;

Szorongásban telt aztán élete...

Ha nyílt az ajtó: ő már reszkete.

A kertbe majd egy gyászos nő belép,

Könnyek borítván bánatos szemét,

Málvát, rozmarint, szegfüt szaggata,

És - letörve volt a kert liljoma...!

Gyászos terítőn, benn halvány halott,

Halavány kis leányka nyúgodott, -

Ennek merev kezébe adta őt,

Hol irtózata s kínja egyre nőtt.

Keskeny koporsót hoztak azután,

Belé-záratván a virág s leány;

Rögtön setét lőn... ő a holttal... ah!

- Hullván a hajnal hűvös harmata,

Felébredt, és szólt a virág, szegény:

Hála, hogy vagyok kis ibolya én!

Jobb nékem itt a bokrok enyhiben

Szerényen élni s észrevétlenűl;

Hol szaggató kéz és zápor nem ér,

És a vihar bántatlan átrepűl.

Fedezz el, lágy fű s leveles bokor!

Folyjon kis éltem, amikép folya:

Ne legyek én rózsa, vagy liliom;

Legyek illatos szerény ibolya!