Az idő

Imádott népem oldalánál

Istennek híve magamat,

Im hangos órám rézszavára

Az ősz idő meglátogat.

Mint félénk vadgalamb, ki látja

Már a keselyű-körmöket,

Ah! könyörülj! - szólítja szépem, -

Kiméld szerelmünk, jó öreg.

Szemünket rögtön földre szegzők

Barázdás homloka miatt;

És láttuk eltűnt századoknak

Porát gyors lábai alatt.

És épen egy újabb virágot -

Már hervadót - pillantva meg,

Ah könyörülj! - szól neki szépem -

Kiméld szerelmünk, jó öreg.

“E földön én mit sem kimélek,

Sem a nagy égen odafenn;

Ti csak öregnek ismerétek

Örökké - szóla ridegen.

Miről a mult beszél tinektek,

Éltemből pár napot tehet.”

Ah, könyörülj! - szólítja szépem -

Kiméld szerelmünk, jó öreg.

“Száz első híres nép után

Más száz híres nagy népeket

Sötétség örvényébe küldtem -

Hol ti is eltünendetek.

Én boriték be örök árnnyal

Kialvó csillagfényeket.”

Ah könyörülj! - szólítja szépem -

Kiméld szerelmünk, jó öreg.

“De mégis a kéj földeteknek

Megédesíti bajait;

És a természet buja fája

Kinyujtja széles ágait.

Törzsén mindennap új gyümölcs hajt,

Mit egyre-másra tördelek.”

Ah könyörülj! - szól neki szépem -

Kiméld szerelmünk, jó öreg.

Eltűnt, s az állhatatlan kéjek

Látván, hogy élni sietünk,

A feledésnek bölcsejében

Időt feledtetnek velünk,

De órám hangja emlékeztet,

Hogy álmaink mi rövidek,

És felkiáltok kedvesemmel:

Kiméld szerelmünk, jó öreg.