Az időnek

Idő, örök öreg, ki messze, fenn

A végtelen szikláján ülsz magad

S csak nézed hallgatag, vén bérceken,

Hogy az eón, az év, a nap halad.

Csak nézed, hogy a tenger és a könny,

A vér és víz hogy árad és apad,

Csak nézed, hogy vív a fény és a köd

S hogy múlik el világ és pillanat:

Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,

Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,

Nem lankadó játék megállana:

A hulló őszi lomb a lomha légben

S az elmúlás halálhozó ködében

Szívemből szálló sóhaj dallama?