AZ IFJÚ

Habzaj gyanánt lejárnak

Az ifju napjai,

Nedvét örömpohárnak

Szívják lángajkai;

Az élet tarka képe

Előtte fényben áll;

Felé, bármerre lépe,

Szép ideálja száll.

Mit büszke gondolatja

Méltóvá szentele,

Az szívét általhatja,

S kész tettre kebele:

Érzelme tengerében,

Hol lelke kényben él,

Tündöklő szépségében

Sok nemes gyöngy felkél.

Ha éri gyors hevűlet,

Hullám hullámot hoz,

S mellén a lelkesűlet

Patakként áradoz.

Igy a folyam kicsordul

Vadon hegyek közül,

És vissza már nem fordul;

Tovább, tovább röpül.

Zászló lobog, röptére

Az ifju vágyva néz,

Zajlón ragadja vére,

S csatába szállni kész.

S mi vágyát felköltötte,

Hogy szíve fenndobog,

Magas cél leng előtte,

Való, szabadság, s jog.

Azt véli, kebelében

Mindennek ily láng gyúl,

S a rest anyag mélyében

Nemesb élet virúl;

És titka áll kitárva,

Miként felhőtlen ég,

Nem félve, sem nem várva

Kimondja azt mindég.

De éltünk belsejébe

Alig néz, s látja már:

E föld megannyi népe

Mi keskeny körben jár;

Keblét szép s jóra nyitva

Mi ritka ember él,

S a jobb erőt pusztítva

Emészti hiu cél.

És akkor elköríti

Az egésztöl magát,

S egy lesz, kiben sejdíti

Szerencsecsillagát;

Eros lágy szózatára

Hő szíve lobbadoz,

S a puszta föld határa

Újabb rózsákat hoz.

De sűlyed szép világa,

A boldog érzelem

Volt, mint tavasz virága,

Rövid, o szerelem!

S mint lángzó pára fénye

Sötét éj fátyolán,

Leszáll a szív reménye,

S helyén örök hiány.

Megmérgesítve látja

Létét, balsors kit ér,

Azért álmok barátja

Pusztult magányba tér;

Lángképzemény karjára

Vad kedvvel égve dül,

Mely zúg örvény módjára

Az életszirt körül.

Sasszárnyat fűz magának,

Az ég felé tör ő,

De célja nagyságának

Csekély a szűk erő.

Rejtélyes alkonyába

Kétes sejtésnek jut;

Nem lél alapra lába!

Le s fel többé nincs ut.

Lepletlen, rideggé lett,

És díszehervadott,

Vázként feltűn az élet,

S ő áll fáradtan ott.

A csillag húny, egében

Mely úgy szikráz vala,

Mért hogy sebes tüzében

Nagyon is lángola!

S a pálya végre jára,

Kizajlott a kebel,

Az élet szép oltára

Lerontva sűlyed el.

Fű nő, s bokor fölébe,

Bús szél lebeg körűl,

A mult kor roncsolt képe

Romján mohlepve űl.