AZ IFJU KÖLTŐ.

Hová visz könnyü röpke szárnyad,

Te csalfa lepke! oh hova?

Nem köt le a virágok serge,

Az ér, mely fut játszodva, csergve,

Sem a sziklák bársony moha!

Homály, verőfény váltva kel, - nyilt

Mező a völgy szorosa helyt;

Ragyogva szárnyad színes holdja:

Repülsz...! de gyorsan elcsapódva

Már a liget bajboncsa rejt.

Magasra szállsz s virágsziromhoz

Hasonlóan lendűlsz alá;

A lég magán sulyúl nem érez,

Nincs szó, nincs kép röpted neszéhez...

Azt szellem-fül se hallaná!

Meghordozasz távol vidéken,

Mely feltekint ránk nevetőn;

Követlek merre szárnyad lebben:

Setét romon, rózsás ligetben

S komor magányu temetőn.

Játszol... csapongsz... oh állj meg, állj meg,

Hadd birjalak, szép foglyomat!

Szeszélyed gyakran oly közel vár...

S bizom, mikép enyém leszesz már,

Te csalfa lepke: - gondolat!