AZ IFJÚ KÖLTŐ

Mi sürget mondanom

Nem hallott dolgokat,

A lélek mélyiben

Titkon fogantakat?

Nyugodt és tiszta volt

Ifjú eszméletem,

Mint a puszták tava

Regényes keleten.

Bájlólag tűkröze

Rám csillagezreket;

Mikor látok megint

Oly tündér szép eget?...

Egy isten néze rám

A csillagok közűl,

S üdvömnek képe állt

A jó isten körűl.

De angyal jött felém,

Illette a vizet

És benne dúlatag

Szélvész keletkezett.

És csillagezreim

S a gyermekálom-ég

A feldühűlt habok

Árjában eltünék.

Most lelkem szenvedély

Hullámi verdesik,

Szemeim az eget

Hiába keresik.

S szép csillagod, remény,

S tiéd, oh szerelem!

A vad vihar között

Alig hogy sejthetem.

S mily óriási gond

Sorsod felett, hazám!

Hazámat gyermekűl

Dicsőnek álmodám.

Most látom rongyait,

Félig gyógyult sebét,

A megkötött kezek

És szózat szégyenét.

Imádlak, féltelek,

Oh drága szent haza,

Mi adna még gyönyört,

Ha sorsod mostoha?

És kérdem, aki ily

Gondokkal ostoroz,

Csendrabló angyalom

Jó volt-e vagy gonosz?

Derűl-e még öröm,

Enyhűl-e fájdalom,

Ha éltemet talán

Hosszúra folytatom?

Vagy kétség, gyötrelem

Kisérnek síromig,

És semmi vágy után

Áldás nem érkezik?

Oh, adjatok nekem

Jobb álmot, istenek,

Vagy sírom zártaig

Meg nem pihenhetek.