AZ IFJU VITÉZ

Rengnek a fák, zúg az erdő,

Szél kereng az ormokon,

Fergeteg támad süvöltve

Szárazon s hullámokon.

Merre most? hah! merre fussak?

Hol találom csendemet?

E viharnál még fenébben

Dúl egy kínos érezet.

Ez riaszt ki a szabadra,

Ahol ég, föld összecsap;

Itt bolyongok én közöttük,

Mindenik dúl, s le nem csap,

Hogy maradjak ép, egészen

A keservé s kínomé,

És ezáltal hosszas ínség

Aljasítson semmivé;

Hogy kivánjak, és ne tudjak

Veszni, vesztes annyiszor.

Kegytelen sziv, Ída, szíved

Az, mely ennyi bajba szór.

Nincsen ő! Hajh! nékem élve

Meghalt; sőt nem volt soha:

Harcra hát! a vad törökre:

Nincsen Ída; van haza!