AZ IFJÚSÁG

Mint az aranykornak boldog századja virágzó

Képe, szelíd tündér, Fiatalság! visszanevetsz rám;

Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját,

S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted.

A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak

A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban,

Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly,

Mint a csergedező Arethusa s tiszta Meander.

Társaid, a mindig nevető Kedv, Tréfa, Barátság,

Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted,

A szerelem mennyét feltárja Dióne előtted,

S karjain andalgó örömében renget az égnek.

A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag,

A repülő élet napját felnyitja, bezárja;

Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe’ fereszted,

Elysium myrtusligetévé változik a föld,

Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy előttünk.

Álmodozó lelkünk nem sejt illy puszta jövendőt,

Mellyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek,

S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását,

Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját. -

Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson

A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl,

Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon,

Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja,

Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját,

Ussza körül gályád a földet százszor, ezerszer:

Olly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által,

Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin

Andalodó lelked legelőszer kezde hevülni,

S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted.