(AZ IFJÚSÁG ÉS ÁRTATLANSÁG)

Csendes vidék! Ó kedves hely nekem!

Fogadj öledbe ismét engemet,

Itt, lombjaidnak édes alkonyában,

Itt, e virágos térnek halmain,

Itt, hol mosolygva néz rám az anya-

Természet épen hagyott tanyájiból,

O itt felejtve földi terhemet

A lelkesűlés szárnyain magasb

Világra intnek büszke vágyaim;

Emelkedő erővel andalog,

Lelkem rokon sugáridon, nagy Ég!

Varázs kezekkel von föl angyalom

A jó, dicső, szép honnja szent körébe,

Holott ezer képekben állanak

Azok, miket csak imádva tisztelek,

Mert nagy köz áll előttem, és fenyít

A benne dörgő szörnyek áldühe. -

Hajlékonyan fogad be minden érzést

Őszinte szívem, - néma rejtekében

Sok új öröm csilláma támad,

S azt még nem ismert bájok éltetik.

És rémzetek előmbe festik a jövőt,

S bármely zavartak, kedvesek nekem;

És áldva nézem a kegyes tavaszt,

Mely e vidéknek ennyi bájt adott

Oly andalító hangot a pataknak

Zuhogva ömlő kis tajtékiban,

Mert ez hevíti néma lángomat.

S mint a pirúló rózsa bimbaját,

Úgy fejti mellyem régi titkait,

Kicsalja tőlem érzeményimet

Mint annak egykor gyenge szálait. -

Most, most vagyok valómnak érzetében

Oly büszke, nyájas, megbizott, s merész

Mind a magasra törni szűntelen,

Mind a vidámság karjain lebegve

Szelíd enyelgésekre hajlani,

Amott ezer felől halálba omlani,

Megvíni a föld durva szörnyivel,

Irtózat átok közt serényen állni

Még akkor is, - midőn kiütve sarkiból

Rázkódva dőlne össze a világ

S visszás zavarral zúgna útamon.

Itt nyájasan kényem vidám ölén,

Felejtve szívem agg kivánatit,

Lassú gyönyörrel élni csendemet

Szabad körű világom ernyejében.

Itt a valóság hinti kellemét,

Ott csak veszélyen, izzadásokon túl

Ragyog reményem szűlte szép egem,

S annál hatalmasabb erővel hat

Reám, minél továbbra távozott,

Ellenben itt simúlva oszlanak

Vad kérkedésem büszke tornyai,

És a jövőnek szép reményeit

A szebb jelenlét tárgya szétveri.

O mily időben késel édes óra,

Mely e tünődést földerítve bennem

Kifejtsen habzó kéteim közűl!

Ne oly remegve szép leány, - te félsz?

Járulj idább - igen szemérmesek,

De nyájasak lépésid, arcod, és

Pillantatid, mondd el, ki légy és honnan érkezel?

Oh ékes ifjú, félve járok én,

Nem minden ember ád helyet nekem:

Serdűtekor még - könnyezésre méltó! -

Vak tévedéssel kezd hanyatlani

S letépve létem gyenge kapcsait,

Melyek szivéhez húztak, eltaszít,

Aztán merész önkénye útjain

Megvetni mindent, ami szent, s dicső -

Földúlja ő a szép természetet,

Éggel, pokollal kész csatára kelni

S csak hogy beteljen, amit ő kivánt,

A legsetétebb kárhozatba dől.

De, nálad, - oh ez ritka tűnemény! -

Nálad találom régi díszemet;

Meg nem gyalázva, mint az ősnapokban,

Méltó örömmel itt mulathatok:

Mert még te nem vagy a csalárd világ

Titkában jártas. - Érzed, elhiszem,

Erődet, így kell minden ifjunak,

De érzed azt is, hogy te a tilos

Rosszért veszélyre nem bocsátkozol.

Jót és nagyot, de nem tilalmak ellen

Kivánsz te, és mint férfi, büszke vagy.

Igen, igen érzem én erőmet, és

Ugy érzem épen, mint te gondolád,

De, ám bocsáss meg, hogyha tévedék:

- Ábrázatod, keggyel folyó szavad,

- Száz kellemekkel igéző termeted

Mind annyi fölség! égi származást

Jelentenek - -

Halljad tehát, mivel

Kivánsz felőlem tudni: - Ártatlanság

Nevem - a Teremtő külde engemet

E Földre égi társaim közűl.

Az új teremtés zsenge lényei

Akkor kelének kedvesebb világra

A semmiségnek néma éjiből.

O akkoron vevé az ember is,

- Képét viselvén a nagy Alkotónak,

Hálás kezekkel szép tulajdonit.