Az igazi

Az élet-erdőn eltévedtem,

Elvesztettem magam.

Önnönmagamat veszítettem el:

Az egyetlen, az utolsó erőt,

A végső mértékét minden dolognak.

Kialudt a világ világossága,

És megfakultak a föld színei,

Mert tőle függtek mind: önnönmagamtól.

Mert tőle kapta fényét az arany,

Szilárdságát a vas,

Édességét a méz,

Rózsaderengését a szeretet,

Fekete mélységét a szomorúság.

Elvesztettem magam.

Azóta nincsen íze, ereje,

Se fénye, teljessége semminek.

Az örömömnek nincsen magassága,

S be sekélyke víz a szomorúságom,

Holott, ha bánat, - hát tenger legyen!

Elvesztettem magam.

S most önmagamnak Diogenese:

Elmegyek megkeresni magamat.

Végigmegyek a roppant élet-erdőn,

Be-bevilágítok a fák közé,

Szakadékok peremén meg-megállok,

Virágkelyhekbe és emberszemekbe

Vetem kutató lámpám sugarát,

Nagy fennszóval megkérdem mindenektől:

Egy elveszett lelket láttatok-e?

S felelnek fák és szakadékok,

És virágkelyhek és emberszemek:

Sohase láttuk őt.

Hát te talán találkoztál vele?

Te is álmodban láthattad csupán

Szegény lámpásos ember, magadat

Mély-bánatúnak, magas-öröműnek,

Vas-erejűnek, hajnal-szerelműnek:

Igazinak!