Az Igazsághoz.

Vond le már egyszer, sanyarú Igazság!

a’ setét fátyolt bekötött szemedrűl,

mellyel a’ Bölcsek csöcsömős korodban

felpiperéztek.

Azt akarták ők, hogy itéletidben

a’ gonoszságnak ne tekintsd személlyét,

és hogy a’ dúzsnak ragyogó arannya

meg ne vakítson.

Ám de már tudgyuk, hogy ezen hibáktúl

meg nem ó téged’ szemeid’ homálya,

sőt hogy a’ vakság iszonyú dühökre

készti az embert.

Láttya nyíltt ésszel szemesebb világunk,

mint nyomod nyelvét gonoszok’ javára

serpenyőidnek, fenekénn az érczet

pengeni hallván.

Láttya, mint sínlik remegő kezedbűl

a’ kivontt pallos, mikor a’ hatalmas

büszke bosszúját füleidbe súgott

fennyel igéri.

Láttya, hogy lelkét bekötött fejeddel

a’ szabásoknak soha fel nem érvén,

csak setét testénn tapog a’ betűknek

fénytelen elméd.

Vesd el a’ fátyolt! Kiderűltt egünkönn

felviradt a’ nap. Szemeit törűlvén

látni kezd minden; ‘s te magad maradhatsz

ősi homályban?