AZ IMÁDKOZÓHOZ

Természet édes gyermeke,

Ártatlan kis leány,

Imádd az égi alkotót,

Imádd csak, jó leány.

Hozzá emeld föl szívedet,

Hozzá kis gondodat:

Búddá lehet, hidd, e kivűl

Minden más gondolat.

De mit gyanítok? félrejár

Mosolygó kék szemed,

Epedve, félve messze jár

Vágyó tekinteted.

Ne, oh ne fordítsd más felé

Jó lányka, szemedet.

Embert keressz tán? Nem találsz

Megcsalják szívedet.

Meg ők! de kik fenn vannak ott,

Nem esküsznek hitet,

A vésett szentek, angyalok

Nem bontanak hitet.

Nem tesznek este fogadást,

Hogy reggel, mint vadak,

Siránkozó szemeddel is

Magadra hagyjanak.

Mégis hová jár szép szemed?

Mért lő rám hév sugárt?

Miért keres föl ennyi közt?

Nem gyújt már, meg nem árt.

Kérded talán, a sok között

Én is milyen vagyok?

Hazug, csalárd-e? Nem! nem! én

Boldogtalan vagyok.

Szivemben agg bút hordozok,

S bajt, szenvedést, nagyot,

És hosszú gyötrő csüggedést,

És régi bánatot.

Nem csalhatott más engemet;

De megcsalt en hitem:

A nagy remények, melyekért

Most nyugtomat vetem.

Eget vadásztam itt alatt,

Eget? csak lányszivet,

Mint én, oly hűt, oly érezőt,

S a föld megbűntetett.

Te értesz... Bíbor ajkadon

Hallatlan hangzatok

Reszketnek a menny s búm felé,

S szivedbe láthatok.

Te vagy, te vagy, kegyes, kit én

Szánónak nevezek,

Nem más volt az, csak álmodám,

S miatta elveszek.

Imádkozz hát, kis bűntelen,

Ah mert én nem tudok;

Imádkozz, angyal, értem is,

Míg összeroskadok.

Kérj egy hatalmat, mely legitt

Elrontson engemet,

És mélyen a világ alá

Temesse lelkemet.

Hogy ott mindent felejtsen el,

Ah mindent, ami bánt:

Azt is, ki rám halált hozott,

Azt a szép szőke lányt!