AZ INDULÓ MÁR ÉBREDEZ A DOBBAN...

... Most már sosem lesz könnyebb életem,

most már csak egyre torlódnak a gondok...

Most már csak mindent még rosszabbra rontok...

A nagybetegre nincsen enyhülés -

már megbékélten bámulja a holdat...

Nem tesz csudákat már a kámforoldat...

Már elsötétítették a szobát...

és furcsa csönd van, még a légy se rebben...

Csak a vér zokog még az árva sebben...

Még vannak, kikben él még a remény:

egy asszony... meg egy fiú... s egy leányka -

piros pontok a fekete talányba...

De egymás felé hajlik már kezem

s pecsétgyűrűmnek borszínü kövére

ráfreccsent már az éj fekete vére...

Virágok közt szerettem élni én

és körüldíszítettek csupa gazzal.

Csak hazugsággal és semmi igazzal...

Nem kérdezek már és nem felelek.

A titkomat ki tudja nálam jobban!?

Az induló már ébredez a dobban...