AZ IRGALOM

Mint purgatorium, kietlen, bús, setét,

Hol megtört vezeklő várja ítéletét,

Hol a lét epedés, az idő végtelen,

A lelken, mint köd ül aggasztó sejtelem, -

Hol Damoklesz-kard függ mindenik fej fölött,

S mint puszta szirten egy csoport hajó-törött,

Összebuj úr, szegény; nincs koldus, nincs király,

Bölcs és bolond csak azt tudja: hol mije fáj;

S Lázár, a nyomorék, Lancelot, a büszke hős,

Simon, a bélpoklos, és Sámson, az erős,

És Salamon, a bölcs, Markalf, a félbolond,

A gyáva Absolon, a vakmerő Roland,

Gottfried, a jó, kegyes, Filep, a zord s komoly,

Itt már egyforma mind, sorsuk közös nyomor;

Igy mulik perc, nap, év, száz év, örömtelen,

De bármilyen hosszú, gyötrelmes a jelen,

Nincs veszve a jövő s félig kihalva bár,

Felcsillan még nekik egy-egy reménysugár;

Egy szalmaszál, melyhez kössék az életet...

Ilyen hely volt, hová egykor sorsom vetett. -

Sivár, rideg tanyán szánalmas társaság,

Kit egyenlővé tett egyenlő árvaság,

Egy ínség, egy nyomor, ki-kinek önbaja,

Egyenlő reménynek hajszálnyi fonala.

De e bús nép közül két tünemény kivált:

Az egyik ifjú lány: kerub, ki földre szállt,

Hozván az egekből derűt, mosolyt, reményt,

Ragyogó csillagból egy-egy darabka fényt.

Ifjú, vidám kacajt, szikrázó szellemet,

Az ég kékjéből csent színnel festett szemet,

Pezsgő vér ingerét, tavasz friss bimbaját,

Hogy aki rátekint, felejti önbaját,

S megenyhül.

A másik pokol csúf fajzata,

Ocsmány ördögfiók, rút mint az éjszaka,

Sovány koszos kis eb, didergő, torz, sülye,

Mint halál-bagolyé mered szét tág füle,

Összecsapzott szőrét sárcsimbókok lepik,

Ránézni förtelem; rugják, ütik, verik,

Elűzik mindenütt, nyugtot seholse lel,

Mindenki arra vár, bár éhen veszne el!

S im ő a Tiszta, ő, leküzdve undorát,

Magához öleli, mint régi, hű barát,

Eteti, ápolja, becézi gondosan...

... Ott, hol kiről-kiről hiven beírva van,

Jó, rossz, miről egykor be kell számolnia,

Egy szót írnak be most: misericordia.