Az Istennek felsége és jósága.

Nagy vagy Te, Isten! fő ura, kútfeje

mindennek, a’ mit tár Eged átölel.

Nagy vagy Te, kit számos világok,

udvarod’ éke gyanánt, uralnak.

A’ fényt felöltvén, mint ragyogó ruhát,

sátort feszítesz kék szövevényibűl

a’ bótos égnek; ‘s vízzománczal

megmenyezed magosabb vidékit.

A fellegernyők grádicsos út gyanánt

várják alattok, hogy puha szárnyainn

a’ szélnek érkezvén, ülésed’

bérczeihez feleredgy szelídebb

színekkel átszőtt domboros ormokonn.

Ott tiszta lelkek mint követek viszik

tetszésidet, ‘s a’ csillagoknak

lánggomolyékai udvarolnak.

A’ föld’ tekéjét isteni karjaid

tették erősnek súlynyomadékival,

hogy meg ne mozdúlhasson úri

végzeted ellen örök helyébűl.

A’ mély vizekben, mellyek az ormokot

már meghaladták, csünt ugyan egykorig.

Dörgő szavadtúl szétijedvén

elsietett az özön remegve

minden magosrúl: a’ lemerűltt hegyek

felnyúltak ismét; megtelepedtenek

a’ völgyek ott, hol bölcs hatalmad

hajdani lakjaikot kiszabta.

A’ vízseregnek végre határokot

jegyzett ki újad; partyaikonn soha

túl ők ezentűl át nem ütnek,

hogy csuda művedet elborítsák.

Most már kegyelmes gondviselő gyanánt

a’ földerekbűl hísz folyadékokot,

mellyek csavargó ágyaikban

átgomolyogjanak a hegyek köztt.

A’ sík mezőknek számtalan állati,

a’ hüs bereknek vad nevedékei

e’ friss vizekhez vándorolnak,

szomjadozásokot oltogatni.

A’ víg madárnép illy patakok felett

választ magának zöld levelek között

hajlékot, érzékeny dalokkal

többszörösen felelő nyögésre

győzvén az aggott sziklacsoportokot.

Dúzs fellegidbűl öntözöd a’ magos

bérczeknek ernyes tartományit;

töltözik a’ nevető mezőség

megnyíltt kezedbűl, s illatozó füvet

nyújt a’ baromnak, zöld veteményeket

embernemünknek, hogy kenyérrel

lankadozó erejét naponkint

újítsa, és hogy drága olaj helyett,

melly fényt ‘s erőt ád, arczainak komor

szorgalmit elszélessze borral,

‘s édes örömre derítse szívét.

El nem felejtik mennyei harmatid

a’ szál fenyűt is, hogy magos ágainn

a’ gólya bátrabban tenyésszen.

Gondviselésedet a’ ligetnek

kis fái szintúgy, mint Libanon’ hegyénn

a czedrusoknak felleges ormai

hálával érzik. Víg lakásúl

adtad az ernyeket a’ madárnak

e’ büszke fákonn; hüs töveik között

a’ nyúlnak a’ mély szirthasadékokot;

a’ kecskevadnak legnegédesbb

csúccsait a’ meredek hegyeknek.

Adtál ezekhez rendvezetőköt is.

A’ holdvilágnak fogytai, ‘s töltei

részekre osztyák gátolatlan

repteit a’ siető üdőnek.

A’ nap betöltvén nappali tisztyeit,

jól tudgya honnyát alkonyodásinak.

Elterjed erre a’ setétség,

‘s megszüli csendesen a’ hüs éjet.

Most már kibúnak számosan a’ vadak

barlangjaikbúl, éheket oltani.

A’ mord oroszlyán’ kölke ordít

ragadományok utánn, kezedbűl

így kéregetvén kegytelen ételét.

Feltámad a’ nap; visszaosontanak

a’ barmok ismét udvaikba;

haggya viszontag az édes álmot

házával eggyütt a’ megerősödött

ember, ‘s tenyésző földgyeihez siet,

hol gyors kezével, nyiltt eszével

dolgozik, izzadozik napestig.

Melly sok remek mű, melly csuda templom az,

a’ mit teremtett szent szavad, Istenem!

Melly bölcsen elrendelve függnek

részei e’ nagy Egésznek öszve!

Tárház gyanánt van tömve lakóhelyünk,

gondos kezednek dúzs adományival.

A’ tenger is, melly földtekénket

kék folyadékival átövedzi,

számlálhatatlan halsereget nevel,

aprót, nagyobbat. Játszik ezek között

a’ képtelen nagy vízi állat,

Lívjatan, életadó erődnek

megfoghatatlan czímere. Mind ezek

tőlled reméllik friss eledellyeket

annak korában. Megnyitod Te

bővenadó kezedet, ‘s kegyelmes

szorgalmid által mind megelégszenek.

Rettegnek akkor, hogyha kegyelmedet

távozni érzik tán magoktúl;

‘s áh! ha lehelleteket kihívod

szűk mellyeikbűl, sínleni kezdenek,

‘s a’ porba, mellybűl szinte csak a’ minap

támadtak, ismét visszatérnek.

Mennyei lelkedet új erővel

küldöd le hozzánk, ‘s számtalan állatok

éllednek töstént, ‘s árva tekíntete

a’ földnek új pompára zsendűl.

A’ te dücsődnek, Uram! határit

nem láttya elménk. Drága kegyelmidet

örvendve hinted tarka csoportira

számlálhatatlan rajzatidnak.

Ámde hatalmad is olly csudákkal

díszeskedik, mint bölcsen atyáskodó

jóságod. Ah! eggy dorga tekintetet

vetsz tán zomok földünkre ollykor,

‘s rettenetes remegésnek indúl.

A’ nagy hegyeknek hogyha megilleti

némellykor újad szertelen ormait,

füstöt pihegnek gyomraikbúl,

‘s lángra puhúltt köveket nyilaznak.

Még életem tart, tégedet Istenem!

buzgón dicsérlek; még vagyok, énekem

csak Téged’ áldgyon mind örökké!

Óh! ha dicséretimet kegyelmes

névenn veended, mint fog el engemet

a’ szent örömnek kellemetes tüze!

Add Istenem! még azt megélnem,

hogy tehetős apolásid által

e’ szép világrúl mind elenyésszenek

a’ bűnösöknek hűtelen ágai.

Eggy szívvel eggy lélekkel áldgyon

Tégedet így az egész emberség.