Az ivó

Kivert a végzet. Ideballagok

Mellétek, boros, piros asztalok.

Élet szegénylegénye, bús betyár,

Itt rám felejtés édes mérge vár.

Sötét az élet, de piros a bor,

Boros bíborban az öröm dalol.

Fekete éjben, lelkem éjjelén,

Ez öröm lángját élesztgetem én.

Tudom, hogy éget és eléget ez,

De egyszer így is, úgy is vége lesz.

Ó addig forrjon, mint a must, szívem,

Édes vadul és édes szelíden.

Villogjon billikomom fenekén

A rubin vágy és a smaragd remény!

A borban régi őszök fénye ég,

Szüreti tűznek önti melegét.

És néha mézes, mint a régi csók,

És fanyar, mint a tűnt illuziók.

És keserű, mint sorsunk, a cudar

És néha furcsa vágyakat sugall:

Szeretni újra, élni újra még

És ekkor érzem, hogy már itt a vég.

Meghalni százszor, szépen, így lehet

S köszönteni a hűtlen életet,

A hűtlen asszonyt, mindent, ami szép

És kárhozat és üdv és semmiség!