Az ivó

Iszik. Halál-pajtásával kocintgat.

Tömjén gyanánt száll rá a füstgomoly.

Ártatlan arcán lázak mégse nyílnak.

Sohasem ily józan, nyugodt, komoly.

Iszik, iszik. Nehéz, halotti csendbe.

Szemére hűvös mámor szálldogál.

Poharát szertartásosan emelve

most úgy iszik, akár egy áldozár.

Most úgy iszik. S az arca oly setét,

mintha az élet gyászos gyógyszerét

emelné búsan a halál elé,

csak azt sajnálja, hogy a földgolyó

nem egy pohár - tűznedvvel lángoló

hogy azt is, azt is kihörpintené.