Az oáz panasza

»Dalaiddal s virágaiddal

Mért szállsz le hozzám, kikelet?

A te virágod, napsugárod

Ugysem vidít föl engemet!

Mért lássak évrül évre új tavaszt,

Ha nincs, a ki velem megossza azt?...

Mért éljek és viruljak itt magam,

Magános életnek mi haszna van?...

Ha nem lehet oly zöld, üde

A sivatag, mint én vagyok,

Hát szemrehányáskép’ ide

Ki küld nekem virágot, harmatot?...

Lehetnék bár homok a homokon,

Legalább volna társam, otthonom

S megszünne így a mindennapi vád,

Hogy puszta, puszta az egész világ!

»Sorsomba’ részt ah, senki sem veszen,

Magánosan gyászolni kell nekem!

Van púha pázsitom, de senki

Se szokott rajta megpihenni.

Virágom is van, hajh, de nincsen,

Ki gyönyörködve rá tekintsen

És koszorút kössön belőle;

Dalomnak sincsen figyelője.

Nem nyujt az édes perczet senkinek,

Elhangzik és nem hallja senki meg;

Forrásomnak nincs haszna, folytatása,

Nem hord hajót, nem nő nagyobbra;

Nincs, a ki véle egyesűlne, társa;

Elvész örökre a sivár homokba.

Igy fű, fa, ér, virág, madárdalok

Mind keseregnek, milyen elhagyott,

Mily árva, mily szegény vagyok!

»Óh Te, kinek nevét nem ismerem,

Atyám, uram, vezérem, istenem!

Világszellem, természet, őserő:

Mikor lesz már a sorsom türhető!

A legnagyobb is könnyüség neked:

Óh, ne tagadd meg hát kérelmemet!

Hisz’ én csak arra kérlek:

Hordj be azonnal

Sárga homokkal,

Hogy több tavaszt ne érjek,

S világom része: sivatag legyek!

Hogy múljék végre tőlem e magány,

Hatalmas úr, imádott jó atyám!«

Kinos, reménytelen bujában

Igy tépelődött egymagában

Egy zöld oáz egy derüs éjjelen.

És válaszolt neki ekép’

Az, a kinek nem tudta a nevét:

»Rád pazaroltam, minden kincsemet,

Hogy mersz vádolni mégis engemet!

Pusztába’ zöldnek lenni nem

Nagy kiváltság-e kérdelek?

Bánt, hogy magányban élsz? - Hiszen

Ez a te legfőbb érdemed!

S hogy környezeted meztelen kopár,

Főbüszkeséged, fődicsedre vál’.

Gondold meg, ha e roppant sivatag

Virulna, élne, mint magad:

Akkor a fáradt karavánok

Nem ütnék fel rajtad tanyájok’.

A tikkadt vándor nem köszöntene,

Már messziről ohajtva enyhedet;

Forrásodnál nem volna nyughelye,

Ha máshol is találna eleget.

Erdő, mező itt hogyha volna száz:

Neved se volna s nem volnál oáz!«