Az olajfák hegyén

Ki eddig árva egymagamba rogytam

Fenséges és szemérmes bánatomban,

Ma búmat, mint szent zászlót lengetem meg

Testvéreim, sok büszke ezredemnek.

Eddig sötét szememben kárhozat volt,

Mely a derűs tavaszban elbitangolt,

Ma gyászom Fárosz, mely ragyogva ontja

Örök lángját szemekbe, csillagokba.

Ó eddig tört szívemben, mint a poklok,

Egy óriás és titkos kín borongott,

Most, mint a néma, tiszta Lethe habja

Elárad, a világ szívébe halva.

Kikért szenvedtem, kiktől messze éltem,

Megélik éltem, értik szenvedésem.

Utolsó vacsorámnak bús borától

Ma egy világnak fájó lelke lángol...