Az Olt partján

Mint a halász amott nyugton vigyázva vár

s ha moccan a horog, ha rezzen, kapja már:

kivetem lelkemet a szépség tengerén,

gyönyörűségeket halászok benne én.

Haris harsog, kakuk kattog, darázs zenél,

nagy jegenyék között lentet a lassú szél.

Fellegszerű hegyek, hegyszerű fellegek,

hol a köd testet ölt, a kő meg fellebeg,

s alig leírhatón, alig képzelhetőn

fátyolos napsugár szikrázik a tetőn.

Lenn, zöld partok között, folyik simán az Olt,

kanyargón és bohón, úgy mint száz éve folyt,

két hattyúóriás hintáz, két fellegárny

a sík folyón, melyet felgyújt a napsugár.

Igen! s most lángfolyón a hattyuk fürdenek

s hullatják tollukat, mint égő fürtöket,

hull az égő fehér, lángezüst színű toll

igen! s most lángfolyón lánghattyú haldokol.