Az önnönszeretet

Akik rettenetes Mársnak ölő szava

Dörgésére acél szívvel enyelgenek

A poklok kirohant durva cselédivel;

Egymásért nemesül ontani véreket

Készek, bár a halál ércfoga csattog is,

Torkából kiveszik néha barátjokat,

Áttörvén az ezerféle veszélyeken,

A sok bajba került kis nyereség felett,

Gyakran aki kiért halni akar vala,

Azt önnön maga kész vágni ezer felé.

Visszás gerjedelem! hol veheted magad

Egy szívhártya alatt? Úgy van az! úgy van az!

Óh, önnönszeretet! néha ha nyúgszol is,

Felrijjadsz csakugyan, s aki felugrata,

Fusson színed elől, mert te megökleled.

Óh, mit nem követett már ez az átkozott

Bűnnek mételye el? hány birodalmakat

Gyűrt vas térde alá, s hány ezerig való

Roppant városokat ronta s emészte meg!

Sőt míg érte siket lantomat izgatom,

Már hányféle veszélyt szűle csak addig is.

E mindent tehető durva tirannuson

Már sok móddal akart sok nyomorult erő

Bosszút állni, de jaj! múljon el életünk

Inkább, minthogy ezek fegyvere törje meg.

Sok bal vélelkedés lomha barátjai

Úgy csalnak bizonyos győzedelem felé

Bennünket, hogy elébb áporodott s hideg

Vérrel fojtjuk el a gerjedelem tüzét,

S oly megrészegedett szívet ajánlanak,

Mely a jót s gyönyörűt futva kerülje el,

S a rúton s keserűn kapva röhögje ki

A vídám örömöt, s a nevető reményt. -

A nyelv is sokezer kárt s bajokat szerez,

Légyek néma tehát? - Vagy hogy az értelem

Sok kétségre vezet: légyek azért buta?

Óh, nem, mert ezeket s minden egyéb nemes

Eszközt a kegyes ég úgy ada, hogy velek

Éltünknek meredek vagy köves útjait

Símítnánk, gyönyörű részeiben pedig

Kóstolnánk az öröm drága gyümölcseit.

Így önnönszeretet! téged is a komor

Egyűgyű hamisan tart csupa ördögi

Mételynek (pedig a durva daróc alá

Bújjon bár, egyedűl téged apolgat ott).

Óh nem vagy te az ég átka vagy ostora,

Sem pusztítni való dög, se pokol tüze,

Szent szikrádat azért adta az ég belénk,

Hogy sokféle nemes gerjedezéseket

Gyujts szívünkbe. Csupán csak te igazgatod

A nagy lelkeket a virtusok útjain.

A tőled jelesebb tárgyra hevíttetett

Átall a nyomorult sírba leszállani,

S készebb a meredek horpaszain is a

Szikláknak nyomokat törni az ég felé

Nagy tettével. Örűl a nyomorultakon,

Könnyebbítni, kiben tiszta tüzed lobog,

Mert kedvelli csupán jóba gyönyörködő

Lelkét. A maga jobb vólta egyengeti

A műves kezeit, s hasznokat úgy szerez

Embertársainak. Kész ki-ki vállait

A köz terhek alá vetni, ha érezi,

Hogy hasznát veszi majd fáradozásinak.

Minden dolgaiban hív s igaz, akinek

Belső nyúgodalom célja, s az angyali

Békesség. Koszorút kössetek, óh jeles

Lánggal gerjedező szűzek! emeljetek

Óltárt! s mirtusokat rakjatok a maga-

Kedvellésnek. Az ő lelke hevíti fel

Érző szíveteket, hogy nemes érdemű

Tárggyal tudja magát s virtusa díszeit

Kedveltetni. De majd messze repültök el

Lengő gondolatok. Lássuk, ezen csuda

Két színű s erejű szörnyeteget miként

Pusztíthat szilajon, és ugyan ő maga

Minden jó s gyönyörű célra miként vihet?

Őrzőangyala van mindenikünknek, ez

Kit-kit szívreható hangjaival tanít,

Ő megsúgja, miként kelljen ereszteni

Gyeplűjét s micsodás útra bocsátani.

Nem hágy ő soha el, s bár bedugod füled,

Még ujjával is int, merre keressed a

Jobb ösvényt, s ha bolond tévelyedésedet

Megbántad, kisegít, csak te fogadd szavát.

Erkölcs ő, ha ezen Mentor eszén viszen,

Ember vagy. Kiesen ballag az életed

A nyájas szeretet s a megelégedés

Rózsás sorjai közt, míg ezer esztelent

Önnön kényje cibál a keresett bajok

Vad tüskéje között, s kornyadoz életek

A lelket tagadó barna gyanú alatt.

Téged, bár az egek bóltja leroskad is,

A béhorpadozott föld düledéke közt

Sem rettent meg az ég rád lihegő fia.