AZ ÖRDÖGSZEKÉRRŐL.

Hol vásznat fehérit a játszi délibáb

Szilaj csikó iram s fehér gulya legel;

Ahol szemes túzok sétálgat a mezőn,

Amely nyulárnyékot s ördögbordát nevel:

Alföldi rónaság termő határiban,

Derék tavat talál gém s vadruca, ha jő;

A rence zöldelőn borítja bé vizét,

Zsombékos partjain a harmatkása nő.

Fél-lábon állva, itt busúl az eszterág,

A viz szinére nőtt széles lapun pedig

Űl tollászkodva a bukó szárcsák hada,

A bíbic fenn kering, vagy lenn begyeskedik.

A sürű nádasban zúgás-búgás közűl

A hápogó gácsér nyers lármája kiszól;

Mig a tojásivó körmös sas elveri

Az ülős madarat meleg tojásiról.

Vándor lápokra, a nemes kócsag meg-ül,

Majd mint fehér fátyol gyorsan messze lebben,

Helyére azután fekete gólya száll,

Gyöngyvér s karakatna jön, megy nagy seregben.

Itt nő a kardos sás, a barma buzogány,

Indája itt köt az ötszarvu sulyomnak:

Iromba jércéit a vízi tyuk viszi

Sürű torsa közt a zúgó nádasoknak.

A gazban rosz ladik, melynek gazdája nincs,

Zöld vizzel félig áll s fodorsás verte fel;

A pázsitfolt kihajt, kizöldül oldalán,

Orrában összedűlt, korhadt csík-kas hever.

Vakvarjuk ülnek a parti égerfákra, -

A nádas rókája vonít esthajnalon;

Jár a tündelevény, a tó zsibongva zúg...

Zúgása messzeszól a csendes tájakon.

A tó helyén vár álla hajdan,

S körülte erdő és berek;

Mikép lőn gyászos pusztulása?

- Hogy a szem még romját se lássa, -

Igy emlitik az öregek:

Régenten egy rosz ember éle,

Elévült nő lakozva véle;

- Gyermek-korából régi dajka, -

Ki csak gonoszt gondolt szivében,

A jó nagy szálka volt szemében,

S nem nyilt igaz beszédre ajka.

Mint harmat a szomjú határra,

Áldás száll égből a munkára;

De kinek nem kell a dolog:

Szükséget lát és nyomorog.

Igy Zombor és vénült dajkája,

- Mint más szegény, - nem izzadott;

Fecsérelvén kincskutatással

Az éjt s a drága szép napot.

Az Isten ellen zúgolódva

A dúsra mérgesen tekintett;

Lelkét od’adná a gonosznak,

Csak adjon az cserébe kincset

Ugy is lett. Szent György éjszakáján

A két istentelen végtére

- Hét csepp vérével balkezének, -

Az ördöggel lép frigykötésre. -

Nyervén attól kincset s hatalmat

Az óhajtás szerint; de még

Ezekhez, a szűz ártatlanság

Megejthetése téteték.

Kacagva most, a két istentelen

Erős várat rakott nagy hirtelen;

De rosz hirű, és rettegett falát

A vándor messze elkerűlte;

Inkább az éj csipős szelét, havát

Az ég alatt fázlódva tűrte;

Mert benne csendes nyúgovást

A jámbor lélek nem talált

Hol a vén nő s a vár ura

Gonosz lélekkel cimborált.

Hová nagy éjfelen,

Fejetlen méneken,

- A várt hétszer kerűlve meg -

Betértek a rút szellemek;

Tüzes seprővel megsöpörvén

Az útat nékik jókor a vén.

És a vidékkel bősz hatalmát

Érezteté a két gonosz;

Nem nézvén sem Istent, sem embert:

Rőt Zombor szűzleányt oroz;

S vén dajka által a szegény nép

Fejős jószága vért adott;

Megígézett verő szemével

Sok kedves gyönge magzatot.

A félelmetes várhoz közel

Volt egy magános kis pásztorlak;

Reá árnyékkal, jószagú

Ákácfiatalok hajoltak.

A kis ház fedelét

Kövi rózsa és béke lakta;

S Piroska képiben

Ékes virágszál nyílt alatta.

Ő a jámbor pásztornak volt

Édes leánya,

Szelíd s vidám, minő a rét

Ifjú báránya.

A jó pásztornő nagy beteg lőn;

Fájdalma ágyba fekteté;

Bágyadt szemét édes leányán

Aggályosan pihenteté.

Virasztó hűség s gondos bú állt

Leánya képében felette,

Ki önmagát, beteg szülője

Ápolgatásában, feledte.

Egykor, hogy a szegény betegre

A hajnal lágy álmat hozott:

Zaj nélkül és titkon hagyá el

Piroska a csendes lakot;

A harmatos rétek felé

Gyors léptekkel suhan,

Ezerjófűvel a gyopár

Ahol nő bokrosan.

S midőn kigyúlt a nap

Legelső súgara:

Kicsiny köténye már

Tele rakva vala,

Gyógyfűvek illatos nemével;

Virág-rakott rétoldalon

Szedvén meg enyhe harmaton

A jó leányka kis kezével.

Midőn sietve visszatérne,

‘Mi dolog ez én Istenem?!

- Nem messze Zombor erdejéhez,

Előtte anyja megjelen.

Nevén szólítja nyájasan,

És int, de nem várván be őt:

Mint az árnyék, tovább, tovább

Megy a felé futó előtt...

‘Édes szülém megállj, megállj!

Várd meg leányodat...!

»Utánam édes gyermekem!

Megállnom nem szabad...!«

Maradj, könnyen hivő leány!

Ne fuss a csába kép után!

Ez nem szüléd, ez tőrbe von,

- Ő szivszakadva vár szegény

Ez a vén dajka, aki csal,

Anyád képmását fölvevén!

Imígyen suttogott fülébe

Lágy szellő a futó leánynak,

És benne, aggó édes anyja

Kínos sejtelmi suttogának.

De ő elszórva gyógynövényeit,

Futott a rengeteg felé...

- S most felsikolta... mert magát

Sötét falak között lelé;

Előtte meggörbedt alakban,

Kacagva állt a vén boszorkány,

Míg gerjedelmében az ösztön

Zombor szemén vad szikrákat hány.

A nap leáldozott a halmon,

Piros világgal jött az alkony;

És a pokolnak tornácában,

Vad szenvedély rontó karjában,

A lányka szűzi fátyola

Még eltépetlenül vala.

»Zombor, Zombor! ha a virág

Éjfélre el nem hervad:

Fejünkre szörnyü jajt hozand

A pokoltól szedett had!«

És Zombor őrjöng, küzködik...

Éjfélre jár az óra;

Reszketve hallgat a gonosz

Az első kakas-szóra.

És ujra küzd,... de a leány fölött

Varázs erő hatalma őrködött

Mert amidőn gyógyfűveket

Szedett a harmatos mezőn,

Közűlök, egypár jószagú

Virágocskát keblébe tőn,

És ez varázsvirág vala!

- Amely virúl száz év alatt, -

S száráról a csudás növény

Csak szeplőtlen kéznek szakad.

Eltávolítá a gonoszt

Ez a lánytól hatalmasan:

És a nagy éjben hangzik a

Másod-kakasszó hangosan...

»Zombor, Zombor! ha a virág

Éjfélre meg nem hervad:

Fejünkre szörnyű jajt hozand

Az ördöngös veszett had!«

Hah! Zombor őrjöng, küzködik...

Éjfélre jár az óra;

Reszketve hallgat a gonosz

A másod-kakasszóra;

S vad káromlásra nyilva ajka:

Őrjöng véle az álnok dajka.

Tizenkettőt ütött azonnal...

S árnyán a titkos éjnek:

Forgószelek szárnyán, az éjfél

Vendégi megjövének;

Kék láng borúlt a vártetőre,

Mint lengő nád ingván fala;

S ki benn ordíta vad kinok közt:

A két istentelen vala.

Gonosz Zombort s az álnok dajkát

Az ördögök sikoltaták

S elsűlyedett az összedőlt vár,

Helyén mély tó maradt;

Nádassá vált a rengeteg

Egy pillantás alatt.

Zombor pedig, s gonosz dajkája,

- Akik miatt a szűz futott, -

Bünhödvén céltalan futással,

Ördögszekérré változott.

Derűlt reggel váltá a kínos éjet,

Nyilt tópart volt, hol a leány felébredt;

Párnája jószagú virág vala,

Felébresztője fülmilék dala.

Ugy tetszett, hogy csak álmodott;

S midőn jó anyjához megtére,

Elmondva mindent, a szüle

Így szólt lányának a beszédre:

- A szűz erénynek védbástyáin

A gonoszok által nem hágnak:

Őrizd kebled, hogy tiszta légyen,

Mint kelyhe a nyiló virágnak! -

Tágas alföld sík határán,

Ha kitördelék:

Vén ördögszekér iramlik;

Mint a gyors kerék;

Cél s nyom nélkül a világon,

Nyargal, vándorol;

Megpihenni, megnyugodni;

Nem lehet sohol.

Meg-megáll, de ostorával

A szél rajta üt,

És a messze pusztaságon

Utban álló tüskén s árkon,

Űzi mindenütt.