AZ ÖREG ÁRVASÁG

Fiatalon indult s féktelenül

S büszkén, hogy egyedül és fiatalon,

Ifjú, szép magzatom, az Árvaság.

Árvaságom volt első diadalom,

Az Árvaság, mely megöregedett.

Milyen furcsa az ifju Árvaság

S hogy szereti magát akkoriban,

Milyen búsan szereti magát.

Néha-néha ok nélkül fölrian,

De nagy-bölcsen s erővel suhan át

A hittelenség áradt vizein

Az Árvaság, az ifju Árvaság.

Azután a múlások jöttek,

Az Árvaság kezdett megöregedni

S kezdett szivemnek lenni fájó semmi.

S hogy kerestem az asszonyt, aki fájva

Virítson az üres szomoruságra

S az Árvaságra fájdalmat derítsen.

De egyszerre csak: nincsen Isten

És aki van, nem nekem-való Isten.

És mégis-mégis, öreg Árvaságom,

Lesz talán még valami, ami fájjon,

S büszkén fájjon, mint ifjui korodban

S könyörögve, de jobban

S nem gúnyjára az olcsó valakiknek.

S akik egy csöppet hittek

E nagy, szerelmes Árvaságnak,

Öreg Árvaságom, megáldnak.

S megint jön a fájdalom és a sok

S az asszony, aki úgy megváltozott

S jöttök, mindenkit pótló valakik:

Diadal, Nő és gőgös Árvaság.

S az Árvaság, mely megöregedett,

Emelt fejjel verdesi az eget,

Részegen issza az Élet borát

S újra-álmodja ifjukorát.