Az öreg ember

Igaz, tisztes öreg, szád kedves szózatja,

Mely örző szívemet annyira meghatja,

Hogy könnyű tereh az, melyet bár végtére

Múló élteteknek a természet mére.

Tám azért buzog ki szátokból az átok,

Hogy roskadt házatok vinni megúntátok?

Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek?

Hiszen azon drága ezüstszálak nőnek.

Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak

Ősz kalászi főldre függesztetve állnak?

Semmi, hogy kezetek tágúlt markolatja

A fegyvert, mint régen, úgy nem forgathatja,

Csak tartson a haza őrző csillagának

Titeket, mert sokak már leballagának.

Lám, hiszen a népek, mint főldi Istennek,

Tiszteletetekre seregestűl mennek,

Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze

A ránk omló veszély ellen védelmeze:

„Tisztes öreg, aki mindaddig tartottad

A kórmányt, míg a szélt s veszélyt meghaladtad.

Te, aki hajódat az omló hab között

Megtartád, bár sokszor kőszálba ütközött,

E koronát, melyet a háládás keze

A tisztaszívűség gyöngyével hímeze,

Vedd el, s óh, bár légyen fáradságod bére,

Hogy ezt cselekedjed, erre hazánk kére.”