Az öreg óra énekel

Csak úgy hívnak: az öreg óra.

Rokkant vagyok már, vén legény,

Egyformán tétlen rosszra, jóra,

Ülök a szekrény tetején.

Jelzem meggörbült mutatóval

A jövő-menő perceket,

Sorsom nagy, álmos, untató dal:

Csak ketyegek, csak ketyegek.

Lefüggönyözve áll az ablak.

Pihen a nap már nyugaton,

Sugarai meg nem zavarnak...

Itt minden csupa nyugalom.

Mire is nap ily vén legénynek?

Jobb annak már az éji hold, –

Úgy érzem néha: nem is élek,

És álmodom csak, ami volt.

Olyankor vár még némi gond rám,

Mikor bejön a nagyanyó,

Leül elémbe alkony-órán,

– Haja fehérlő, mint a hó, –

Felnéz reám bágyadt szemével:

“Mesélj, no, szépen valamit!”

S én sorba veszem halk mesével

Az eltünt évek napjait.

Hej, más volt hajdan, ötven éve!

Hej, az volt ám a szép idő!

Termett a bor, a búzakéve,

Volt búcsú, névnap, esküvő!

Más voltál te is nagyanyóka:

Szemed ragyogott, mint a nap,

Ajkadon csengett, sírt a nóta,

Virág fonta be hajadat.

Egy napsugaras délutánon

Itt álltál te s a vőlegény...

Első szerelem – első álom...

Az első csókot láttam én.

Az évek lassan szálldogáltak,

Lassan benépesült a ház –

Sugara múltán ötven nyárnak

Az ifjú tábor hol tanyáz?

A gonosz idő hogyan őröl:

Aki víg volt, most szomorú.

Temetés lett az esküvőből,

Virágfüzérből koszorú;

Meghaltak mind, és eltemettük,

Ketten maradtunk: te, meg én –

S el-elgondolkodunk felettük

A szürke alkony idején.

Az én sorsom is más volt hajdan,

Mig ifjú voltam és vidám:

Sok cifra betű fénylett rajtam,

Csupa öröm volt nézni rám.

Ma már a gépem csupa rozsda,

Súrlódnak benn a kerekek,

Aranyozásom rég lekopva

S az elmúlásról ketyegek.

Nem is marad meg semmi, senki,

Meghal a szív, a dal s a száj. –

Hogy nékem kell ezt elzenegni,

Öreg szívemnek jaj, be fáj!

Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,

Meghalok szépen teveled...

Elröppen egy perc... kettő... három...

Csak ketyegek, csak ketyegek...