AZ ÖREG SZOLGA.

Áll még az úri kastély, hidegen

Tekintenek szét a szürkült falak;

Az őslakók egy vén szolgán kivűl,

Mind, mind régen a földben nyugszanak.

Az öreg cseléd még él, - nyomorog...

Sok vész elzúgott ez agg fő felett; -

Egy zárt, kopott könyv ő, melyben a ház

Sorsából annyi feljegyeztetett.

Beh máskép volt itt minden ezelőtt!

Eltünt az ős szokás, a régi rend...

Hejh, az öregnek nehezen esik,

Hogy minden gyászos pusztulásba ment;

Nehezen esik: hogy szenvedni kell

Hideg mellőzést és bántalmakat...

Ruhája rongyos, meg is éhezik,

S a termekbe lépni nem szabad!

Hajdan, ha a nagyúr, barátival

Bor mellett ült a késő éjszakán:

Feküdni küldé egész udvarát,

De őr megszenvedé, őtet csupán...

És mig megtölté az öblös kupát,

Hallá mint főznek titkos terveket...

Látott, tapasztalt ő nagy dolgokat,

Mikről az ember tudni sem szeret.

Ott látta ülni e faj legjavát;

Hol vannak ők? Elvesztek gonoszúl...

Elmult a harcok szép fényes kora,

S az öreg lelke úgy elkomorúl...!

Ahova visszanézni nem kiván,

Kiket irtózik háborítani:

Előtte áll a régenmult idő,

S a szeretettek halvány árnyai.

Az asszony szelid, szenvedő vala;

Az úr ellenben büszke, szigorú;

A lányka szép, de méla, szótalan...

Tüzlelkü és szilaj volt a fiú.

Az öreg szolga mennyit hurcolá

Izmos karján a két szép magzatot...

Az öreg szolga balsorsuk felett

Mennyi keserű könyet hullatott!

A várba szép ifjú levente jött,

Ki dalt, regéket vert a citerán;

S dús kérőjének az oltár előtt

Nem-et mondott a halovány leány.

Haragjában szörnyű volt a nagyur...

Az asszony némán sirt szavak helyett;

A két vitéz élethalálra vítt...

A lányka a szent fátyol szűze lett.

Aztán jöttek harcos nehéz idők,

Kockára téteték minden, mi szent;

Apjától fegyvert kére a fiú,

Anyjától áldást, és harcolni ment.

Ki bölcsejétől óta őre volt:

A vén cseléd kisérte oda is...

Koplalt, hogy egyék, fenn volt, mig aludt,

S előtte melle volt a védpaizs.

Végsőt rivalgott már a harci kürt,

Végső rohamra lelkesült a had;

Elestek a zászlók, a bajnokok,

S a hős ifjú a holtak közt maradt.

Mit búsan vitt a hű cseléd haza:

Piros vér fedte a hős köntösét;

A zárdából is levél érkezett,

És a levélen fekete pecsét...

De aki vissza kérné a fiút,

És köntösére könyje hullana,

Vagy feltörné a gyászos íratot;

Nincs senki! sírba szállt a jó anya!

És a nagyúr? a szolga kérdezi,

De minden ember levert, hallgatag...

Suttogva, félve mondják: vége van...!

S haláláról borzadva szólanak.

Bódultan jár-kél szobán s termeken...

Fenn-tölti, mint szokás, az éjszakát,

Várván, midőn alunni megy ura...

Feküdj vén szolga! alszik a család...!

Égő világgal futkos majd körül,

Szeretne szólni, de nincsen kinek...

A büszke kastély zajtalan, kiholt,

A lég is benne nyomasztó, hideg.

S az elhunytak gazdag fényes lakát

Sohsem látott nemzetség lepte meg;

Turkált, zsebelt, - s kiszórva lőnek a

Családi képek, ősi címerek...

Mindezt megérte, látta az öreg,

S megtörni nem birt a vén, fás kebel,

Tenger szirtje az, mely lát vészt, halált,

Hanem ő maga nem sűlyedhet el.

Az öreg szolga még él, - nyomorog...

Ha bántják is, ő senkinek se vét;

Mikép a hű eb, holtig őrizi

Az elpusztult lak hideg tűzhelyét;

Hű szivével ő holtig marad,

Nem az élők, - a holtak kedveért,

Kipanaszolja a sirnak magát,

S álomnak tartja, amiket megért.