Az öregségről

Az ember sokszor megszépül, ha eljő

Az öregség. Fáradt tekintetében

Kihúny a vak mohóság, kapzsiság

S szelíden pislog az emlék világa.

A keze nem szorul konok ökölbe,

De símogató békélten pihen meg

Az ifjúság fején és vállain.

A haja őszén megcsillan mosolygón

A verőfény, mint a havas mezőkön,

Melyek fölött a kéklő végtelen van.

Halk léptei a temetőbe visznek,

De nem sietnek és gyakran megállnak

Egy kedves arcnál, egy hervadt virágnál,

Egy pohár bornál és egy bús zenénél.

Az ember sokszor megszépül, ha eljő

Az öregség. Hadd szépüljek meg én is!