Az óriás

Lefojtott álmok, lenyűgözött vágyak,

Zöldből szürkébe halványult remény,

Kiábrándulás, te keserű füst:

Oltárok romján imbolyogva szálló,

Gyász, mely hamuban tépi önmagát,

Gyengeség, melyre egy világ zuhant,

Törpék mi mind, akiknek óriások álmát

Álmodni adta Isten:

Jertek ma velem.

Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!

Ki hát az óriás?

Az, kinek homlokán

Ijesztőn tündököl a büszke bélyeg:

Ha kell: egy világ ellen, egyedűl.

Egyedül. Hallottátok ezt a szót?

Úgy hangzik ez a szó, mint egy sirám.

De úgy is, mint egy diadalkiáltás!

Nézzétek őt.

Ott áll a szörnyű körben,

Egy vas- és aranygyűrű közepén.

Sisakok, dárdák, kardok, koronák,

Zászlók veszik körül.

Egy embererdő, egy világvadon -

És azzal szemben ő.

Egy lélek.

Milyen kicsi. - És milyen végtelen.

Ó, mert a lelkében az Isten él.

Valami, ami nála több,

Amit meglátott önmaga felett.

Amit nem lehet onnan kitörülni,

És amit letagadni nem lehet,

Ami tüzes korbáccsal kergeti

Irgalom nélkül végig a világon

És ösztökéli: tégy vallomást rólam.

S ő vallomást tesz: Nem tehetek máskép.

A vasmaroknak, mely kinyilt előtte,

Szívét odaveti:

Szorítsd hát, világ!

Állítsd el lassan minden dobbanását.

Vajjon amit dobog: azt is megfojtod-e?

Istent dobogja - és az Isten él!

Igazságot dobog - s az eszme él.

Hitet dobog - s az nem hal meg soha.

Szabadságot - s a szabadság örök.

Látjátok nőni ezt az árva árnyat,

A barát árnyát egy világ fölé?

Hallotok döngő léptei nyomán

Recsegni korhadt birodalmakat?

Mert ami korhadt, az a korhadásé!

És ami lélektől lett: megmarad.

Lefojtott álmok, lenyűgözött vágyak,

Zöldből szürkébe halványult remény,

Kiábrándulás, te keserű füst:

Oltárok romján imbolyogva szálló,

Gyász, mely hamuban tépi önmagát,

Gyengeség, melyre egy világ zuhant,

Törpék mi mind, akiknek óriások álmát

Álmodni adta Isten:

Jertek ma velem.

Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!