Az örök ballada

Mikor Koppányt, az utolsót,

Vitték büszke Esztergomba,

Halottan is kimagaslott

S fölnézett a csillagokra.

Sírt a föld, amerre mentek,

Sírt az ég, amerre jártak,

Virágai, csillagai

Hervadoztak ősi nyárnak.

Idegeni lovagoknak

Tüzes vassá vált a páncél,

Magyar máglyák mind kihunytak,

Kár ezután ennyi lángér.

Szüzek sírtak és a vének

Vérharmatos sebe áradt,

Ázsiai messze rónák

Kútfeje is mind kiszáradt.

Messze sírok fölzokogtak,

Messze kanca fölnyerített,

Vörös lőn a hold s a dombon

Száz lidércnek lángja intett.

Esztergomban kiszögezték

Négy világtáj fele testét,

Észak, kelet, nyugot és dél

Dögmadara mind kikezdték.

Magyar Isten, öreg Isten

Nézte némán, ült az égben.

Koppány lelke szállt a szélben,

Szállt az éjben, szállt a fényben.

Szállt a földre, szállt a vízre,

Szállt szívekbe, szállt jövőbe.

Igric ajkán halhatatlan

Sóhajtásunk lőn belőle!