Az örök folyosó

A véghetetlen portikusznak

egyhangu oldalívei

rejtett forrásu fényben úsznak.

Mi haszna széttekinteni?

A síma égnek semmi ránca

s szemed a földet nem leli.

S tán e nagy ívek néma lánca

a végtelenbe fűzve nyúl:

holt oszlopoknak méla tánca

húzódva, mozdulatlanúl

légtengelyén az üres ürnek,

s a külső sötétig vonúl,

hol a Pokol lakói fülnek.

Mindegy! ásít az út elém!

Ó boldogok, kik nyugton ülnek.

De engem űztön űz a Rém,

kire nincs szem, mely visszanézzen,

s előre, bármi les felém,

futok gyáván, futok merészen,

habár előre jól tudom,

nem érhetem végét egészen

s bárhol bukom, felén bukom

s e súlyos álmok összezúznak

s maradok majd a féluton,

míg a végetlen portikusznak

egyhangu oldalívei

rejtett forrásu fényben úsznak.

(S megint előlről.)