Az öröm tündérsége

Egy szép nyári estvén, csak naplement tájba

Még környékünk szinte nem borult homályba,

Még a természetnek lángszínű bársonyja,

Amellyel elnyugvó napunkat bevonja,

Mutatta mennyei pompával terjedve,

Milyen nagy méltóság légyen vele fedve;

Még kevés csillagok tudtak erőlködni,

A napnak súgára alól kivergődni;

Még az apróbbakat, bár magát elvonta,

Hosszan utána nyúlt fénnyével bévonta:

Midőn gyepágyamról néztem fél-könyéken

E szép változást a szunnyadó környéken.

Mint a szivem, csendes vólt a levegő is,

A nap után bámult tán még a szellő is.

A diszhármóniás békák piánója,

A taktusra zúgó malom zubogója,

Vízibika, buggyok, füttyök, hápogások,

A pittyet cifrázó fürj-palattyolások,

Egy panasszát nyújtó kis fülemülének

Hangszálai között amint őgyelgének,

Az elfáradt erőt nyugvásra rengették

És a higgadt elmét andalgóvá tették.

Álmélkodva néztem e nagy játékszínbe,

Hogy a bölcs természet mennyiféle színbe

Hordja fel játékát a néző elébe,

S hányféle hangokkal zengedez fülébe.

Nemem méltóságát egészen érzettem,

Látván, hogy e mind ő érte van, s érettem,

Érzém, mely nagy lelkem állattársim felett,

Kikbe ily bölcset a fő bölcs nem lehellett.

Mi tudunk az égitestek közé menni,

A láthatatlanból megláthatót tenni,

Útját, messzeségét, nagyságát vizsgáljuk,

S a nagy természetet keresztül bujkáljuk.

Ez érzés felséges vóltával megtelvén,

S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén

Mennyezete alá mentem fás kertemnek,

És ott szabad folyást engedtem eszemnek,

Mely a nyughatatlan vizsgálás szárnyain

Túlszállt a halandó látás határain,

S a nagy mindenségnek már csaknem felette,

Lengvén, kis lakhellyét el is felejtette,

Már örök végzés szent kabinetjába

Csaknem belenézett az egek titkába.

Ily kis istenségnél főbb méltóságomba

Az elbújt Ámeli ugrik a nyakamba,

Csókot ígér, csak ne duzzogjak játékán,

S virágokat szór bé ingem hasítékán,

Azzal friss forgással a fák közt eltűnik,

S onnan is virágot szórni rám nem szűnik,

Most sehol se látom, majd elémbe lebben,

Senkivel se játszott még a zefír szebben,

Egyszer amint lopva hátam megé kerül,

Gyorsan megfordulok, s kezem közé kerül,

Már kikapni magát gyengén igyekezi,

Orcáját és mejjét rosszul védelmezi,

Szám és kezem veri, de nem nagy erővel,

És azt is többnyire csak a keszkenővel.

Igy hancúzván, mikor álmomba se vélem,

Megbotlok, eldűlök s ő is eldűl véllem,

S a zöld gyepen amint öszvebúnyolódtunk,

Látta az esthajnal, miként csókolódtunk,

De a „Lóra! Lóra” zajra felugrottam,

Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam?