Az országútak vándora

Reggel korán megy álmos arccal,

hogy a sinek közt a rudak

dörögnek a vonatkeréken

s bús és nyomott a hangulat.

A színes lámpák közt botorkál

s amíg fanyar köd száll oda,

eltűnik egy sötét kupéban

az országútak vándora.

A éji lámpást nézi halkan,

Indul, - de ezt nem tudja más.

S eszébe jut, hogy teljes élte

egy zaklatott, nagy utazás.

Nő keble nem piheg feléje,

otthonja bérelt szálloda,

s ásítozik, nyújtózkodik rá -

az országútak vándora.

Cél nélkül vágtat a nagy éjben,

körötte jégcsap, hómező.

A gőzvonat hörögve fut csak

s kétségbeesve könnyez ő.

Egy-egy családos lámpa fényét

bámulja búsan, tétova

vonatja izzadt ablakából -

az országútak vándora.

Bőrvánkos a párnája néki,

a célja egy-egy pályaház.

Ha célhoz ér, szivében újra

ezer borús remény csatáz.

A sínre néz csüggedt szemével,

mely fut, de meg nem áll soha

s leroskad a nedves kavicsra -

az országútak vándora.

Néhány igéret a vagyonja,

az is szinetlen már s kopott.

Hamvadt szemekkel néz a múltba

s reményre nem talál okot,

nem hisz miben se, gyáva, önző,

nyugodni gyenge, ostoba.

Úgy pusztul is el egymagában -

az országútak vándora.