AZ ORTHOLÓGUSOKRA

De mivel verba valent usu,

Halad a nyelv, akárhogy nyúzzu(k).

Kisütik, hogy a magyar nyelv

Nincs, nem is lesz, nem is volt;

Ami új van benne, mind rossz,

Ami régi, az meg tót.

Boncold csak nyelvész! hát baj, hogy az áldozat elvész?

Tartozik ez tereád?... Egy bizonyos: nem anyád!

Szót, ragot és képzőt idegentől mennyit oroztál

Attól fogva, hogy e négy folyam árja itat,

Miklosich és Dankovszky nyomán s irigyelve babérjok’

Egy sereg ifju tudós rád bizonyitja mohón.

S minthogy utánok a szláv böngészni valót nem igen hágy,

Most jön a német, oláh, új-görög és talián,

Perzsa, tatár, török és amit száz évig az átkos

Újító szellem vak dühe fúrt-faragott.

E nagy munka ha kész, (sietős!), a többivel aztán

Visszamehetsz Magyarom, Scythia téreire.

Ahogy indult a nyelvészet árja:

Árpád nyelve csak ferdített árja.

Ezután már hát hiába

Küldtök vissza Ázsiába,

Illünk az orosz igába,

A nagy Szláviába.

Amit Miklosich és Dankovszky s Leschka szerényen

Meghagya, Bernátok kótyavetyélik el azt.

Kapkod ürügyhöz ez is, mint a mennykőhöz előde,

Hogy, ha mi bönge maradt, elszlavizálja szegény.

Már ha ki van kártyád, sincsen ki a nyelvtudományod,

Nyelvőr! nem nyelv-őr vagy te, ha nyelvi malheur.

Oh Búdenc, Búdenc! magad is már mennyire túlmensz,

Nézd fiadat, Simonyit! Elhagya, rád se konyit.