Az őrült költő

Mi zeng körűlem oly rút hangokat?

Szunyogzengés vagy krokodilrivás?

Hisz én a földtől oly messze vagyok,

- Vagy égre hallik az ebugatás?

Pedig e hangok ismerőseim...

Mégis most mindjárt megszalasztanak,

El innen, el! - Ez az bizonyosan,

A mézes-mázos emberi ajak...

Költészet! - fölverték templomodat,

Oltárod rombolják ördögfiak,

Szent orgonádat verdesik vadúl,

És benned lakodalmat tartanak,

Alád pedig mély kriptát ástanak,

Hová a gondolat temettetett...

Emlékezet, szobrod lerontaték

A képzelődésnek sírja felett!...

Szegény világ! Te férges almafa,

Tudod-e hős Sámson történetét?

Megrázta a ház főoszlopait,

S oda temette ezrek életét.

Férgeknek mért nevelsz gyümölcsöket?

Utóbb majd gyökerednek állanak,

Rázd meg haragodban törzsöködet,

S gyümölcsöd, férgeid lehullanak!

S ha majd világ, végső napod beáll,

És sírrá változand át üreged,

Utódodnak, mely rád következik,

Megírom én a végrendeletet.

Megírom, hogy teremtsen életet,

Új emberfajt és új állatokat...

De a képzelődést felejtse ki...

Aztán teremthet bátran kínokat!...